Menetpróba: Moto Guzzi V7 III Night Pack

A V7 a Moto Guzzi legsikeresebb modellcsaládja. Olyan igazi latinos család. Mindenki nagyon ad a megjelenésére és jó sokan vannak. A hatalmas családi asztalt három generáció üli körbe, természetesen mindenki egyszerre beszél, gesztikulál, követel figyelmet. Csak a legutolsó, a harmadik generáció is hét tagot számlál, van közöttük mindenféle karakter: magamutogató, diszkréten elegáns, sportos és… a Night Pack.

Az egész V7-história a hatvanas évek közepe felé kezdődött. Az akkor már évek óta pénzügyi válságban lévő Moto Guzzi-gyárat állami felügyelet alá vonták és racionalizálták a működését. Olaszország lassan kiheverte a háborús veszteségeket, a gazdaság magához tért, aki tehette, autóba ült, és már nem a motor jelentette az egyetlen individuális közlekedési eszközt. A felügyelet alatt álló gyár is reagált a változásokra, és bár elsősorban a könnyű, olcsó modellekre koncentráltak, a fejlesztésekre is volt gondjuk.

1967-re Giulio Cesare Carcano vezetésével új motorblokkot terveztek, egy 90 fokos, keresztben álló V2-es erőforrást, amelynek főtengelye a motor hossztengelyével párhuzamosan állt. Carcano állítólag pár évvel korábban már kipróbált egy hasonló blokkot egy Fiat gépkocsi hajtóműveként. Bár sokan a Moto Guzzinak tulajdonítják a keresztben álló V2-est, a Lambretta már 1952-ben használt hasonlót egy versenymotorjához és a japán Marusho is ilyennel gyártotta a Lilacot 1959-1964 között. Bár a Moto Guzzi mérnökei az egyhengerestől a V2-eseken át a V8-asig a legváltozatosabb motorkonfigurációkat tervezték és használták, a „90 fokos keresztbe V2” vált a márka védjegyévé. Az ős V7-es blokk 703 cm3-es 45 lóerős teljesítménnyel rendelkezett és eredetileg egy rendőrmotorhoz készült, az egyhengeres Falcone leváltására.

A teljes cikk a Motorrevü legfrissebb, 2020/07 számában olvasható! A lap megtalálható az újságárusoknál, illetve megrendelhető előfizetéssel! Utóbbival kapcsolatban további információ ezen a linken található.