Méray Blackburne

Vannak stádiumai a halálfélelemnek. A fokozáshoz elég egy kis kart eltolni magunktól. Mintha konyhai habverőn emelnénk a fordulatot, hogy a palacsintatészta jobban kisimuljon. De mí­g ott a tál oldalára kenődik magasabbra a lé, itt a bőrruhánk bánja a kockáztatást. Félre gyorsan a nyúlszí­vvel, nézzük meg, mit bí­r a kilencvenéves technika. A bezárásra, lebontásra í­télt, történelmi múltú Millenáris pályán talán ez volt az utolsó motorozás.

Nagyon megváltoztak az emberek. Valahogy nem szeretik annyira a férfias zajokat, mint régen. Bár, ha azokra a beadványokra gondolok, amelyeket a Sváb-hegyen nyaraló arisztokraták í­rtak a belügyminiszternek az 1920-as évek derekán arrafelé zajló motorversenyek kapcsán, talán nincs is igazam. Mondjuk, ott a szervezők sem merültek el a Hogyan készí­tsünk elő polgárbarát eseményeket cí­mű tanfolyam anyagában, előfordult, hogy a hajnali 5 és 7 óra közötti időszakot jelölték ki edzésekre… Most ebéd utáni időben járunk, és a környékbeli házak ablakaiban állók közül valaki integet. Ha jól látom, nem nyitott tenyérrel.

 

Motorok Méray Blackburne (1927)
Kattintson a képre a galériához!


A Millenárison vagyunk, a betonteknő alján, és Robi elmélyülten nézi a gyertyát. Jó lesz ez – mondja elégedetten, és már tekeri is be a 260-as KLG-t. Olyan öreg, mint a motor, s talán pont ezért értik meg egymást. Mármint a gyertya és a motor. Robi, azaz Sarok Róbert, az 1927-es Méray-Blackburne tulajdonosa, nehezen tudja alaphelyzetbe hozni száját a széles mosolyból. – Tudjátok, ezt a motort ilyen pályákra épí­tették. Itt, a Millenárison versenyeztek vele meg az íœgetőn. Nagy öröm ez nekem, hogy körbemehetek ezzel az öreg vassal – magyarázza, miközben a Davida sisak szí­jával babrál.

Van berúgó a Mérayn, de inkább megtoljuk, és amikor a 26×2,5-ös virsligumi nyikkan egyet a betonon, megkapjuk az első sorozatot. A tompí­tó nélküli 34 mm-es csövekből olyan hang tör elő, mintha Gatling gépágyús lőgyakorlaton lennénk. Egy-egy másodpercre kihagy, amikor a váltások miatt Robi elveszi a gázt, aztán folytatódik a verébriasztás. Nagyjából 80 körül mehet, követve az ideális í­vet.

 

Motorok Méray Blackburne (1927)

 

A mai formájában 1928-ban átadott Millenárison eleinte a kerékpárversenyek betétszámaként rendeztek motoros futamokat. Aztán kií­rtak önálló bajnokságot, de nemcsak szóló, hanem oldalkocsis kategóriára is. Ez azért érdekes, mert azt hittem, ezen a pályán életveszély oldalkocsizni. Mivel 1941-ig Magyarországon balra hajts volt, az oldalkocsikat a motor bal oldalára csavarozták fel, úgy talán alkalmasabb volt a körözésre a 36 fokban emelt fordulójú, 415 méteres pálya. Pár éve rendeztek itt nosztalgiafutamokat, akkor volt, aki leszerelte az oldalkocsit a motorja mellől, mert veszélyesnek találta, más pedig, aki mégis fennhagyta, csak a pálya alján körözött, ahol majdnem ví­zszintes a beton.

 

Motorok Méray Blackburne (1927)

 

Pedig itt a döntött fordulókat lehet igazán élvezni. A centrifugális erő a tankra préseli a mellkasomat, alig kapok levegőt, amikor a kanyar közepén az ideális kijárati irányt veszem célba, s mire egy mélyet lélegzem, megint jön a kanyar. Ne vedd el a gázt! – szuggerálom magam, és a bátorságnál csak a megfelelő í­v eltalálása fontosabb, ha időre megy a dolog vagy versenyezni kell a többiekkel. Volt szerencsém itt néhányszor oldtimer versenyen hajtani, őrületes hangulata van, amikor nem éppen jobbról és balról, inkább alulról és felülről támadnak az előzni akarók, miközben a lassabbak kikerülése sem egyszerű, mert a rossz í­vről könnyen katapultálja magát a motor. Amint egy jó í­vet találva, fentről támadva a gyorsabbakat is le lehet lépni.

Robi régóta gyűjti a régi motorokat, elsősorban magyar gyártmányú, Méray gépeket. Pár évvel ezelőtt megjelent egy cikk a Veterán újságban a Méray 680-asáról – ami kéthengeres, JAP motoros ritkaság –, azt látva kereste meg egy nyugdí­jas motorszerelő, aki a nála lévő ismeretlen motorroncsot felajánlotta megvételre. Fogalma sem volt, mihez tartozott egykor az angol Blackburne motor, a rozsdás váz és a szintén angol Moss váltó. A jellegzetes, hátul háromcsöves váz Robi számára világossá tette, hogy magyar Méray-gyártmányról van szó. Ez a cég 1923 és 1937 között készí­tett motorkerékpárokat, a legtöbbet a húszas évek második felében. Csak a lemezből és csőből való alkatrészeket állí­tották elő eleinte Budán, a Városmajor utcában, majd Pesten, a Külső-Váci úon, a Magyar Acélárugyár üzemcsarnokában. A motort, a váltót, a karburátort, a mágnest és az ülést külföldről vásárolták. Mivel a villa csövei a szokásosnál vékonyabbak, tehát könnyebbek, és a Blackburne motor 350-es, két kipufogós (two-port, amint akkoriban nevezték), valószí­nű, hogy ezt a gépet sportcélokra épí­tették. Nem biztos, hogy í­gy hagyta el a gyárat, lehet éppen későbbi versenyzésre alakí­tás sportmotorból. Hasonló gépen versenyzett a húszas évek végén, a harmincas évek elején Zsótér Bertalan, Wéber Oszkár és Erdélyi Ferenc. Blackburne motoros Mérayn számos magyar rekordot állí­tottak fel a Millenárison 5 és 10 kilométeres távon. Lehet, néhány még érvényes, mert csak a negyvenes évek végén tértek ide vissza a motorkerékpárok, s akkor jobbára 100-as, 125-ös Csepelek futottak.

 

Motorok Méray Blackburne (1927)

 

A megmaradt alkatrészeket Kalmár Tamás debreceni restaurátor épí­tette újra üzemképes motorkerékpárrá barátaival, korabeli fotók alapján rekonstruálva az eredeti tankot (Sárközi Sándor, Orosháza), a sárvédőket (Mikolasek Tibor, Győr) és új, gumiperemes felniket fűzve a felújí­tott kerékagyakba. Minthogy a Méray cég külföldről vásárolt kiegészí­tőket, ma könnyű pótolni ezeket, nyugaton az egykori konfekció-alkatrészek replikái kaphatók. így kerültek új Amac kormánymarkolatok és az eredetivel egyező Brooks B175 nyereg.

 

Bejáratásra nem sok mód volt, Robi Nagydorogon lakik, arrafelé viszonylag ritkák az oválpályák, í­gy csak az utcájukban tudta kipróbálni (rendszám nélkül) a „tuport” Blackburne erejét. – Elég erős égett szag és füst jött a kuplung felől, pedig csak az utca végéig mentem és vissza – mesélte. Szerintem a szomszédok inkább a hangra emlékeznek.