Landthaller Tasziló – Mese a benzinkutasról

Sok mindent megélt. Háromszor rabolták ki. Először az oroszok. Azután a magyar állam. Utoljára közönséges bűnözők. Amikor ismét visszatértek, rakétapisztollyal űzte el őket.

A régi balatoni ú mellett, Budaörs és Budafok határában áll egy hosszú, öreg épület. Ha nem ismerős erre az ember, észre sem veszi, hogy benzinkú. Nem csoda, hogy elsőre nem ötlik szemünkbe, hiszen ma már másmilyenekhez szoktunk. A mai benzinkutak hí­vogatóan ragyognak, legtöbbjének étterme van, vagy kávézója, de legalábbis kávéautomata áll bennük. A mai benzinkutakat kitalálják. Mérnökök pszichológusokkal, marketingesekkel karöltve tervezik meg helyét, formáját, de még világí­tását is. A mai benzinkutak hálózatba tömörülnek, és messziről tudjuk, hogy melyikhez tartoznak. A mai benzinkutaknak nem ismerjük a gazdáit. Talán nincs is gazdájuk. Van főnökük, vannak „területi felelőseik”, és valami bizonytalan, ködös dolog, igazgatói tanács, vagy valami hasonló irányí­tja őket.

Az öreg benzinkú nem ilyen. Az ő szí­ne nem harsány, nincsenek hí­vogató fényei, reklámpszichológus és marketinges sem rágta ceruzája végét tervezésekor. Nem igazgatótanács irányí­tja, nincsen területi felelőse, és a munkaerő nem cserélődik hetente. Épületét egyszerű vakolat fedi, ablakait kézzel festett rács védi. Az iroda ajtaját kézzel kell kinyitni, nem lehet kártyával fizetni, és ha belép az ember, nem tegezik le. Az öreg benzinkúnál a készpénz, köszönésként a „Jó napot kí­vánok” járja.

Ezek a szavak – mint például marketing, reklámpszichológus, bankkártya, no meg franchise-rendszer – még nem léteztek az öreg benzinkú alapjainak megásásakor.



1936, a Landthaller kú alapí­tásának éve. Akkoriban alkohol és benzin keverékét kí­nálták az autósoknak

1936-ot í­rtak, amikor a Landthaller család feje rossz hí­rrel állí­tott haza: az állam ki fogja sajátí­tani a családi birtokot. Új utat épí­tenek a Balatonhoz, és az új ú majd pontosan kettészeli a telküket. Nincs mit tenni. A családfő tudja, ellenkezni fölösleges. Inkább azon töri a fejét, hogyan fordí­thatná családja javára az események menetét. Zseniális ötlete támad. Visszavásárolja az ú melletti keskeny földcsí­kot, kölcsönt vesz föl, és benzinkutat épí­t rá. A benzint az amerikai érdekeltségű Vacuum Oil Companytől vásárolja, bár vehetné a Shelltől is. Ötlete jónak bizonyul, dolgozik a család éjjelnappal, a forgalom nő, hiszen Balaton felé legközelebb Székesfehérváron tankolhatnak az autósok. A kúon ott játszik – majd segí­t, ahogy tud – a család szeme fénye, a hétéves Landthaller Tasziló – vagyis akkoriban még csak Taszika – is. Az édesapa ötlete és a szorgalom meghozza eredményét. Két év múlva a töltőállomás szerelő műhellyel, darus kocsival, gépkocsimosóval, mentőállomással, csendőrpihenővel, majd egy kis lakással bővül. Megy az üzlet, Landthaller úr hamarosan visszafizetheti a kölcsönt. A fejlődés a háború beköszöntével torpan meg, amikor Magyarország is átáll a hadigazdálkodásra. Korlátozzák a gépkocsiforgalmat, benzint csak engedéllyel lehet vásárolni, de a Landthaller-kú egyik állása a hadseregnek van fenntartva…

1944-re a polgári forgalom szinte a nullára csökken, egyre bizonyosabb: jönnek az oroszok. Hí­rük megelőzi őket, í­gy a család minden értékét a kiszáradt kúba és egy titkos pincébe rejti. Egy darabig úgy tűnik, meg tudják menteni vagyonukat, de a megszállók árulás révén tudomást szereznek a „kincsekről”. Kirablásukat Landthaller úr nem képes elviselni, véget vet életének. A családfenntartás gondja ettől kezdve az alig tizenhat éves fiúra – aki már nem Taszika, hanem Taszi – nehezedik. Az egy csapásra felnőtté váló fiatalembernek ugyanolyan jól vág az esze, mint édesapjának. Az orosz megszállás alatt is képes megvédeni munkájuk eredményét. Papí­ron bérbe adja a kutat a kí­nai nagykövetségnek, amely megbí­zza őt annak üzemeltetésével. A kú ettől kezdve jó ideig kí­nai felségterületnek számí­t, akár csak maga a nagykövetség épülete. Ennek ára az édesapjától örökölt 1500-as Fiat gépkocsi.



Pár évvel később a benzinkú már mai formáját mutatja

Az államosí­tásról szóló törvény érvénybe lépésekor Taszi ismét csak előnyben van. A családi ingatlant három részre osztja, édesanyja, húga és a maga nevére í­ratja, í­gy az nem kerül állami tulajdonba. Az államosí­tás csak az egy kézben lévő, hat szobánál nagyobb ingatlanokra vonatkozik. A történelem, mint felbőszült hiéna veti rájuk magát, agyaraival és karmaival ismét Taszilóék után kapkod. Az ötvenes években a kú élére állami vezetőt neveznek ki, és ettől kezdve azt az íFORT üzemelteti, Tasziló pedig másfél éves börtönbüntetésre, majd kétéves munkaszolgálatra vonul be. A vád: magán benzinkutasként a közellátás veszélyeztetése. Akkoriban sokaknak jut osztályrészül hasonló sors. Szabadulásakor munka után néz. Anyagbeszerzőként, majd áruforgalmi vezetőként ténykedik, miközben saját töltőállomásának lakásában lakik. Húga a kúon dolgozik. Közalkalmazottként…

Tasziló hamarosan bepereli az íFORT jogutódját, az íFOR-t, hogy fizessen a benzinkúért bérleti dí­jat, és a pert – csodák-csodája – megnyeri. A fantasztikus történet 1991-ben vesz szerencsésebb, sőt, mondhatnánk mesés fordulatot. Az egykori Landthaller-kutat az íFOR 22 millió forintért privatizálni készül, mintha sajátja lenne, de Tasziló ismét résen van. Gondosan őrzött dokumentumokkal bizonyí­tja, hogy az ingatlan az ő tulajdona, az íFOR csak bérlője annak. És ekkor következik az a bizonyos mesebeli fordulat. Landthaller Tasziló negyvenöt év állhatatos – és tegyük hozzá, leleményes – küzdelme után visszaszerzi a családi vagyont, és ezzel eleget tesz édesapja kérésének: ne hagyja a kutat elveszni.



Landthaller Tasziló

Az öreg kú ma is létezik. Akik ismerik történetét és a régi balatoni úon járnak, szí­vesen megállnak itt tankolni. Nincsen kávézó, nincsen shop, és nem nyí­lik magától az ajtó, amikor fizetni megy az ember. A kis irodában nem tegezik le a vásárlót, aki csak készpénzzel fizethet. Amí­g a visszajárót várja az ember, a falon függő régi, megfakult fotokópiákon nézegetheti az öreg benzinkú életének állomásait: 1936, 1939, 1945, 1991…

A kézzel í­rott számlát egy úr állí­tja ki. A törzsvendégeknek nem Landthaller Tasziló, hanem Taszi bácsi. Ma is ott dolgozik. Végre ismét a saját benzinkúján.