Kovrovec, a grúz kecske

A DKW RT 125 több gyártót is megihletett, az ötvenes években sorra születtek a klónok. Nem az orosz verzió volt a legkifinomultabb…

A Békesség Háza előtt ál­lok Taksonyban. Szem­re valami templomféle, bár a neve szerint szektaközpont is lehetne. Alig húzódom fehérre meszelt falainak hűst adó árnyé­kába, már érzem is, hogy hat rám a spirituális környezet. Kovrovec… visszhangzik a szó lelkemben. Kovrovec… a tükör, amelyben az ember megpillant­ja halandó, kérészéletű mivoltát… Kovrovec… védtelen, sérülékeny teremtménynek érzem magam. Az érzések, gondolatfoszlányok úgy csaponganak fejemben, mint kósza lepkeraj. Kovrovec, az Úr bá­ránya… pardon, kecskéje… meg­környékez, elcsábít. Hmmm… de ha már kecske, és elcsábít, vajon nem az ördögtől való-e inkább? Véletlen tán, hogy a Sátánt nem­egyszer kecskelábú, kecskeszar­vú lényként ábrázolják? Őt, a Kov­rovecet gyakran emlegetik grúz, máskor üzbég kecskeként… Kovro­vec, a szikrázó patájú táltos, amely kísértésbe visz, a kárhozatba repít, száguldásra csábít, megállíthatat­lanul magával ragad…

– Hééé, hát ezt meg hol szedte?

– … hogy mi? Mit hol szedtem?

– Hát a motrot. A kecskét. Ezt a grúz kecskét. Mer’ tuggya, úgy is hívták régen. Grúz kecskének.

– Jaaa, azt? Csak kölcsönkaptam egy körre kipróbálni.

– Tuggya, mér’ hívták grúz kecské­nek? Mert úgy ugrált az úton, mint egy kecske.

– Igen, tudom, hallottam… Meg most már értem is.

– Jól megizzadt. Messziről jött?

– Eléggé… vagyis, hát csak innen, pár sarokról… De elég hosszúnak tűnt. Meleg van, meg hát ez az el­múlt pár perc is megizzasztott, tud­ja, az ijedtség…

Itt az ideje elárulni, miről is van szó. Ki vagy mi az a titokzatos Kov­rovec? Egy nagy hatalmú polgár­társ talán? Egy titkos szervezet, hi­vatal? Meg kell magyaráznunk, hogyan képes a Kovrovec megmutatni ha­landó mivoltunkat. El kell mon­danunk, miért tölti el lelkünket sebezhetőségünk érzete neve hal­latán, és azt is, hogy mivel kör­nyékez meg, hogyan csábít szá­guldásra. És egyáltalán: hogy ragadhat megállíthatatlanul ma­gával? Legjobb lesz tehát, ha az elején kezdjük a történetet.

A Kovrovec nem egy nagy hatal­mú polgártárs, nem is titkos szer­vezet, de még csak nem is egy hivatal neve. Hanem egy motor­biciklié. Egy orosz motorbiciklié, сделано в CCCP, miszerint gyár­tották a Szovjetunióban. Az egész valamikor az ötvenes évek elején kezdődött, amikor a Vlagyimirszka megyei Kovrov vá­rosában beindították a jóváté­telként a Szovjetunióba szállított DKW-gyár gyártósorát, és elkezd-ték a K-55-öt gyártani. Az mára tudott tény, hogy a győztes oro­szok minden mozdíthatót leszerel­tek és hazavittek a megszállt terü­letekről háborús jóvátétel címén – és hát tegyük a szívünkre a ke­zünket, az ország valóban romok­ban állt –, mindazonáltal a DKW RT 125 nem csak őket ihlette meg. Több verzióban gyártották külön­böző országokban, az angol BSA Bantam, a lengyel Sokol 125, az amerikai Harley-Davidson Hum­mer és a szintén orosz Moszkva K-125 mind DKW-klónok voltak.

A Kovrov városába telepített üzemben eleinte a DKW 125 RT tervei alapján folyt a gyártás, és úgy sejtjük, addig nem is volt nagy baj, a német cég ugyanis már a 30-as évek elején megvásá­rolta Adolf Schnürle hurok öblítés szabadalmát, és 1934-től ezt alkal­mazta kétütemű motorjainál. Ez­zel jelentős műszaki fölényhez ju­tott versenytársaival szemben, és ez az oroszok számára még az öt­venes években is elégséges volt. A K-55 műszaki paramétereiben így eleinte nem sok változás tör­tént a DKW-őshöz képest. A hid­raulikus csillapítású teleszkóp 1952-ben jelent meg a motoron, 1955-ben pedig a hátsó rugózás. Módosították karburátorát, ezzel 30 százalékos teljesítménynöve­kedést értek el, az addig négy és fél lóerős K-55 így fantasztikus, tel­jes hat lóerőt szabadított a gya­nútlan világra. A K-55-öt azon­ban úgy látszik, ez sem menthette meg, gyártását 1957-ben befejez­ték, de a rövid életút arra minden­képpen elegendő volt, hogy né­hány száz darab Magyarországra is elkerüljön belőle. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy pár darab a mai napig megmaradjon. Zömük fellelt állapotban, pár darab pedig restaurálva.

Mint például Szűcs István Kovro­vece, amely most éppen a Békes­ség Háza árnyékában pihen alkal­mi motorosával. Bár a K-55-nek nem volt túl jó híre idehaza, az idő sok mindent megszépít (és átáraz), így fent nevezett Szűcs István el­kezdett Kovroveceket gyűjteni. Je­len pillanatban három vagy négy darab alkatrészeiben, egy darab pedig csodaszépen felújított álla­potban van a birtokában. Hogy a romokból valaha lesz-e valami, azt nem tudni, amelyik viszont elké­szült, az a műszaki tartalmat figyel­men kívül hagyva, gyönyörű da­rab. Bár vagy öt színben létezett annak idején, a mi darabunk büsz­ke szovjet vörösben – na, jó, piros­ban – pompázik, olyan makulátlan krómozással kiegészítve, hogy csak! És ezzel alaposan be is csap­ja az embert. Mert az ugyan mit lát? Egy filigrán, szinte makulát­lan jószágot, a mai formákhoz szo­kott szemnek szokatlan, klasszikus, érthető formákat.

A lámpa kerek, a tank csepp alakú, az ülés tányérfor­ma, a kerekek drótküllősek, a váz szimpla bölcső, a kipufogó halfark formájú – na, ezt az oroszok aztán le is cserélték, ez már valószínűleg nem fért bele a puritán proletár íz­lésvilágba. Szinte halljuk a dörgő ítéletet, érezzük a vodkaszagú le­heletet: − Elvtársak, a halfarkú kipufogót hagyjuk csak meg a hanyatló Nyu­gat ópiumának.Szóval, ott állt a K-55 ártatlanul, motorozásra csábítva szemlélőjét, aki becézgetve végigsimítja formá­it, megcsodálja légies alkatát, kön­nyedségét, elgyönyörködik külön­böző alkatrészeiben. Különösen tetszik neki a kormánylengés-csil­lapító krómozott szárnyas csavar­ja, a kormányleszorító alakja és a valamiféle buja huncutkodáshoz használható műszerre emlékeztető kuplung- és fékkar érzéki íve. Motoros dzseki nem kell, sisak sem, csak egy kis gurulás a néptelen tak­sonyi utcákon, csak egy kis kiruc­canás, ugyan, mi baj érheti az em­bert…

Fent nevezett Szűcs István instruk­ciókkal lát el az indítást illetően, ami a kor motorjainak megfelelő­en egy többlépcsős műveletsor. Mert, hogy is nézne ki, hogy fel­pattanok rá, önindítózom és elszá­guldok. Hol itt a motorozás? – kér­dezhetnénk. A K-55-nél, kérem, meg kell adni a módját.Először is, az ember megkeresi a gyújtáskapcsolót. Az ülés alatt leli meg, egy fekete bakelitdoboz for­májában, hátulján formás kap­csolóval, a doboz tetején izzófény mutatja, ha 6 voltos áram alá ke­rül a rendszer. Ezután a K-55 még gyanútlan motorosa megnyit­ja a benzincsapot, ellenőrzi, hogy megjelenik-e a benzincsepp a túlfolyón, amely arról árulkodik, hogy az úszóház megtelt üzem­anyaggal, majd a váltóval egy ten­gelyen lévő berúgókarral áthajt­ja a felső holtponton a dugattyút, és rárúg. Aztán ismét, és ismét, ha ezt hosszabb állás után teszi. De nem úgy mi! Nekünk az első rú­gásra indul, felpöfög a félreismer­hetetlen kétütemű hang. Fent ne­vezett Szűcs István nemhiába pucolta, rugdosta előző este jó óra hosszat.

Gyengéden letaszítom a középállványról – oldaltámasza nincs is –, és a mindig is irigyelt tá­nyérnyeregbe huppanok. Ő rugó­zik egyet, hátul már mintha kop­pant is volna kicsit, úgy érzi az ember, hogy egy játékszeren, egy szép játékszeren ül, biztonságban. Alacsony, könnyű, kezelhető. Hal­lali, motorozásra fel! Bal kezem uj­jai rásimulnak a frivol gondolato­kat ébresztő kuplungkarra, és… és nem történik semmi. A kuplung behúzhatatlan! Szűcs István most biztos jól megtréfált, merthogy az a kar az fixen van ott, és most biz­tos lesi, hogy én meg nem tudom behúzni. De nem lesi. Csak a biz­tonság kedvéért nekiveselkedem ismét, összpontosítva. A kar meg­mozdul. Jesszusom, ez nem vicc, ez így működik. Szűcs István azt mondja: − Ja. Kicsit szorul. Be kel­lene zsírozni.

A K-55 tehát pöfög, a kuplungot tar­tom, egyesbe teszem a háromse­bességes váltót, felengedem a kup­lungot, gáz, a pöfögés erősödik, elindulunk. Hirtelen elkezd hiányoz­ni a protektoros bőrdzseki, hűű, a kesztyű is, de jó lenne… és hogy le­hettem olyan ostoba, hogy nem vettem sisakot. A motorozás ve­szélyes műfaj, még ha kihalt falu­si utakon teszi is az ember. A motor megy, a harsány kipufogóhang er­ről haladéktalanul értesíti is a kör­nyéket. Fordítottan arányos a se­bességgel és egyenesen arányos a sebességérzettel. Hússzal gurulunk, és úgy érzem, hogy semmi közöm a motorhoz, arra megy, amerre akar. Irányítani elképzelhető, hogy lehet, de úgy tűnik, azért megyünk arra, amerre, mert éppen arrafelé állt az eleje. Amikor irányváltoztatásra aka­rom bírni, ellenkezik makacsul, mint egy öszvér, pardon, mint egy identi­tászavaros kecske. A Kovrovec szó új jelentéssel telik meg, mint száguldás, életveszély, önpusztítás.

Úristen, már csak ez hiányzott! Kereszteződés! Egyen­rangú… Vajon fogom még lát­ni kedvesemet, látom-e felcsepe­redni gyermekemet? Behúzom a nemrég még frivol gondolatokat keltő kuplungkar párját, az első fékkart, és… és ismét nem történik semmi! A különbség annyi, hogy tökéletesen, könnyedén jár ugyan, a lehető legkisebb – értsd, sem­miféle – fékhatás nélkül. Átvillan agyamon, lehet-e bármiféle oka fent nevezett Szűcs Istvánnak az életemre törni, és rálépek a hátsó fék pedáljára. Fog! Lassít! Lassulok, az élet szép, ilyen lehet, amikor végre kinyílik az ejtőernyő! Nem jön senki, mehetünk, a 20 km/órás száguldás még pár kereszteződésen át, a Békesség Házáig tart, ahol félreállok összegezni tapasz­talataimat, és újragondolni min­dent, amit eddig a motorozásról gondoltam, mint kaland, kocká­zat, adrenalin, sebesség. És rájö­vök a nagy titokra. Az igazán ad­renalindús motorozáshoz semmi szükség százhatvan lóerőre, bő­ven elegendő a hat, ha megfelelő­en gyenge futómű és fékek társul­nak hozzá.

– Aztán mitül ijedt meg?

– Hát, ez a futómű… Már értem, mi­től volt ez kecske. Meg azt hittem, nincsen fék. Tényleg megállíthatat­lanul magával ragad.

– Akkoriban ez volt a normális, az ember előrelátóan, körültekintően motorozott, meg nem is száguldo­zott mindenki, mint manapság. Bár a futóműve az tényleg elég gyatra volt. Na, Isten áldja!

Lassan elmúlt a kezdeti meglepe­tés – ami azért jobban hangzik, mint hogy ijedtség –, végiggon­doltam kovroveci élményeimet, majd lazítottam a meglehetősen behúzott kormánylengés-csillapí­tón, érezhetően könnyebben for­dult a kormány, mint idefelé.

Hirtelen úgy éreztem, nem élhe­tem le az életemet gyáván meg­futamodva a Kovrovec harmadik sebességfokozata elől. Elszán­tan összehúztam szemem, kemé­nyen megmarkoltam a kormányt, egyetlen mozdulattal behúztam a kuplungot, láttam magam, amint a szél fújja fürtjeimet, fülemben magasztos himnusz, a bátrak him­nusza szólalt meg és gázt adtam! Az idő megtorpant, láttam az előt­tem elszálló szitakötő lelassult szárnycsapásait, éreztem minden kis bukkanót, amelyen felkoppant a hátsó futómű. Kettes fokozat, ki­húzattam, 30-cal száguldottam! Hármas!

A fordulatszám leesett, a mo­torhang megszelídült, mintegy overdrive fokozatban pattogtam az úton, a mutató tétován átlép­te az 50 km/órát! Megcsináltam! És akkor megcsapott valami az 50-es évek hangulatából. Éreztem a gumicsizmát a lábamon, a háta­mon keresztbe vetett horgászbo­tot, a kormányról lógó etetővöd­röt. Láttam, ahogy komótosan bekanyarodom a kocsma elé egy sörre, kerülgetve a töredezett asz­faltlyukak tócsáit, odaintek a mun­kásőrparancsnoknak. Aztán óva­tosan hazamotorozom kettesben és harminccal. A ház előtt a de­kompresszor behúzásával leállí­tom a motort, nehogy az anyjuk meghallja, hogy csak most jövök, és feltolom a Kovrovecet a feljá­rón. Az eleje simán gördül, a há­tulja pattog, ugrándozik a térkő illesztésein. A kecske, a grúz kecs­ke, ami se nem grúz, se nem kecs­ke. Hmmm, ismerős… Hol is olvas­tam ezt?