A DKW RT 125 több gyártót is megihletett, az ötvenes években sorra születtek a klónok. Nem az orosz verzió volt a legkifinomultabb…
A Békesség Háza előtt állok Taksonyban. Szemre valami templomféle, bár a neve szerint szektaközpont is lehetne. Alig húzódom fehérre meszelt falainak hűst adó árnyékába, már érzem is, hogy hat rám a spirituális környezet. Kovrovec… visszhangzik a szó lelkemben. Kovrovec… a tükör, amelyben az ember megpillantja halandó, kérészéletű mivoltát… Kovrovec… védtelen, sérülékeny teremtménynek érzem magam. Az érzések, gondolatfoszlányok úgy csaponganak fejemben, mint kósza lepkeraj. Kovrovec, az Úr báránya… pardon, kecskéje… megkörnyékez, elcsábít. Hmmm… de ha már kecske, és elcsábít, vajon nem az ördögtől való-e inkább? Véletlen tán, hogy a Sátánt nemegyszer kecskelábú, kecskeszarvú lényként ábrázolják? Őt, a Kovrovecet gyakran emlegetik grúz, máskor üzbég kecskeként… Kovrovec, a szikrázó patájú táltos, amely kísértésbe visz, a kárhozatba repít, száguldásra csábít, megállíthatatlanul magával ragad…
– Hééé, hát ezt meg hol szedte?
– … hogy mi? Mit hol szedtem?
– Hát a motrot. A kecskét. Ezt a grúz kecskét. Mer’ tuggya, úgy is hívták régen. Grúz kecskének.
– Jaaa, azt? Csak kölcsönkaptam egy körre kipróbálni.
– Tuggya, mér’ hívták grúz kecskének? Mert úgy ugrált az úton, mint egy kecske.
– Igen, tudom, hallottam… Meg most már értem is.
– Jól megizzadt. Messziről jött?
– Eléggé… vagyis, hát csak innen, pár sarokról… De elég hosszúnak tűnt. Meleg van, meg hát ez az elmúlt pár perc is megizzasztott, tudja, az ijedtség…
Itt az ideje elárulni, miről is van szó. Ki vagy mi az a titokzatos Kovrovec? Egy nagy hatalmú polgártárs talán? Egy titkos szervezet, hivatal? Meg kell magyaráznunk, hogyan képes a Kovrovec megmutatni halandó mivoltunkat. El kell mondanunk, miért tölti el lelkünket sebezhetőségünk érzete neve hallatán, és azt is, hogy mivel környékez meg, hogyan csábít száguldásra. És egyáltalán: hogy ragadhat megállíthatatlanul magával? Legjobb lesz tehát, ha az elején kezdjük a történetet.
A Kovrovec nem egy nagy hatalmú polgártárs, nem is titkos szervezet, de még csak nem is egy hivatal neve. Hanem egy motorbiciklié. Egy orosz motorbiciklié, сделано в CCCP, miszerint gyártották a Szovjetunióban. Az egész valamikor az ötvenes évek elején kezdődött, amikor a Vlagyimirszka megyei Kovrov városában beindították a jóvátételként a Szovjetunióba szállított DKW-gyár gyártósorát, és elkezd-ték a K-55-öt gyártani. Az mára tudott tény, hogy a győztes oroszok minden mozdíthatót leszereltek és hazavittek a megszállt területekről háborús jóvátétel címén – és hát tegyük a szívünkre a kezünket, az ország valóban romokban állt –, mindazonáltal a DKW RT 125 nem csak őket ihlette meg. Több verzióban gyártották különböző országokban, az angol BSA Bantam, a lengyel Sokol 125, az amerikai Harley-Davidson Hummer és a szintén orosz Moszkva K-125 mind DKW-klónok voltak.
A Kovrov városába telepített üzemben eleinte a DKW 125 RT tervei alapján folyt a gyártás, és úgy sejtjük, addig nem is volt nagy baj, a német cég ugyanis már a 30-as évek elején megvásárolta Adolf Schnürle hurok öblítés szabadalmát, és 1934-től ezt alkalmazta kétütemű motorjainál. Ezzel jelentős műszaki fölényhez jutott versenytársaival szemben, és ez az oroszok számára még az ötvenes években is elégséges volt. A K-55 műszaki paramétereiben így eleinte nem sok változás történt a DKW-őshöz képest. A hidraulikus csillapítású teleszkóp 1952-ben jelent meg a motoron, 1955-ben pedig a hátsó rugózás. Módosították karburátorát, ezzel 30 százalékos teljesítménynövekedést értek el, az addig négy és fél lóerős K-55 így fantasztikus, teljes hat lóerőt szabadított a gyanútlan világra. A K-55-öt azonban úgy látszik, ez sem menthette meg, gyártását 1957-ben befejezték, de a rövid életút arra mindenképpen elegendő volt, hogy néhány száz darab Magyarországra is elkerüljön belőle. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy pár darab a mai napig megmaradjon. Zömük fellelt állapotban, pár darab pedig restaurálva.
Mint például Szűcs István Kovrovece, amely most éppen a Békesség Háza árnyékában pihen alkalmi motorosával. Bár a K-55-nek nem volt túl jó híre idehaza, az idő sok mindent megszépít (és átáraz), így fent nevezett Szűcs István elkezdett Kovroveceket gyűjteni. Jelen pillanatban három vagy négy darab alkatrészeiben, egy darab pedig csodaszépen felújított állapotban van a birtokában. Hogy a romokból valaha lesz-e valami, azt nem tudni, amelyik viszont elkészült, az a műszaki tartalmat figyelmen kívül hagyva, gyönyörű darab. Bár vagy öt színben létezett annak idején, a mi darabunk büszke szovjet vörösben – na, jó, pirosban – pompázik, olyan makulátlan krómozással kiegészítve, hogy csak! És ezzel alaposan be is csapja az embert. Mert az ugyan mit lát? Egy filigrán, szinte makulátlan jószágot, a mai formákhoz szokott szemnek szokatlan, klasszikus, érthető formákat.
A lámpa kerek, a tank csepp alakú, az ülés tányérforma, a kerekek drótküllősek, a váz szimpla bölcső, a kipufogó halfark formájú – na, ezt az oroszok aztán le is cserélték, ez már valószínűleg nem fért bele a puritán proletár ízlésvilágba. Szinte halljuk a dörgő ítéletet, érezzük a vodkaszagú leheletet: − Elvtársak, a halfarkú kipufogót hagyjuk csak meg a hanyatló Nyugat ópiumának.Szóval, ott állt a K-55 ártatlanul, motorozásra csábítva szemlélőjét, aki becézgetve végigsimítja formáit, megcsodálja légies alkatát, könnyedségét, elgyönyörködik különböző alkatrészeiben. Különösen tetszik neki a kormánylengés-csillapító krómozott szárnyas csavarja, a kormányleszorító alakja és a valamiféle buja huncutkodáshoz használható műszerre emlékeztető kuplung- és fékkar érzéki íve. Motoros dzseki nem kell, sisak sem, csak egy kis gurulás a néptelen taksonyi utcákon, csak egy kis kiruccanás, ugyan, mi baj érheti az embert…
Fent nevezett Szűcs István instrukciókkal lát el az indítást illetően, ami a kor motorjainak megfelelően egy többlépcsős műveletsor. Mert, hogy is nézne ki, hogy felpattanok rá, önindítózom és elszáguldok. Hol itt a motorozás? – kérdezhetnénk. A K-55-nél, kérem, meg kell adni a módját.Először is, az ember megkeresi a gyújtáskapcsolót. Az ülés alatt leli meg, egy fekete bakelitdoboz formájában, hátulján formás kapcsolóval, a doboz tetején izzófény mutatja, ha 6 voltos áram alá kerül a rendszer. Ezután a K-55 még gyanútlan motorosa megnyitja a benzincsapot, ellenőrzi, hogy megjelenik-e a benzincsepp a túlfolyón, amely arról árulkodik, hogy az úszóház megtelt üzemanyaggal, majd a váltóval egy tengelyen lévő berúgókarral áthajtja a felső holtponton a dugattyút, és rárúg. Aztán ismét, és ismét, ha ezt hosszabb állás után teszi. De nem úgy mi! Nekünk az első rúgásra indul, felpöfög a félreismerhetetlen kétütemű hang. Fent nevezett Szűcs István nemhiába pucolta, rugdosta előző este jó óra hosszat.
Gyengéden letaszítom a középállványról – oldaltámasza nincs is –, és a mindig is irigyelt tányérnyeregbe huppanok. Ő rugózik egyet, hátul már mintha koppant is volna kicsit, úgy érzi az ember, hogy egy játékszeren, egy szép játékszeren ül, biztonságban. Alacsony, könnyű, kezelhető. Hallali, motorozásra fel! Bal kezem ujjai rásimulnak a frivol gondolatokat ébresztő kuplungkarra, és… és nem történik semmi. A kuplung behúzhatatlan! Szűcs István most biztos jól megtréfált, merthogy az a kar az fixen van ott, és most biztos lesi, hogy én meg nem tudom behúzni. De nem lesi. Csak a biztonság kedvéért nekiveselkedem ismét, összpontosítva. A kar megmozdul. Jesszusom, ez nem vicc, ez így működik. Szűcs István azt mondja: − Ja. Kicsit szorul. Be kellene zsírozni.
A K-55 tehát pöfög, a kuplungot tartom, egyesbe teszem a háromsebességes váltót, felengedem a kuplungot, gáz, a pöfögés erősödik, elindulunk. Hirtelen elkezd hiányozni a protektoros bőrdzseki, hűű, a kesztyű is, de jó lenne… és hogy lehettem olyan ostoba, hogy nem vettem sisakot. A motorozás veszélyes műfaj, még ha kihalt falusi utakon teszi is az ember. A motor megy, a harsány kipufogóhang erről haladéktalanul értesíti is a környéket. Fordítottan arányos a sebességgel és egyenesen arányos a sebességérzettel. Hússzal gurulunk, és úgy érzem, hogy semmi közöm a motorhoz, arra megy, amerre akar. Irányítani elképzelhető, hogy lehet, de úgy tűnik, azért megyünk arra, amerre, mert éppen arrafelé állt az eleje. Amikor irányváltoztatásra akarom bírni, ellenkezik makacsul, mint egy öszvér, pardon, mint egy identitászavaros kecske. A Kovrovec szó új jelentéssel telik meg, mint száguldás, életveszély, önpusztítás.
Úristen, már csak ez hiányzott! Kereszteződés! Egyenrangú… Vajon fogom még látni kedvesemet, látom-e felcseperedni gyermekemet? Behúzom a nemrég még frivol gondolatokat keltő kuplungkar párját, az első fékkart, és… és ismét nem történik semmi! A különbség annyi, hogy tökéletesen, könnyedén jár ugyan, a lehető legkisebb – értsd, semmiféle – fékhatás nélkül. Átvillan agyamon, lehet-e bármiféle oka fent nevezett Szűcs Istvánnak az életemre törni, és rálépek a hátsó fék pedáljára. Fog! Lassít! Lassulok, az élet szép, ilyen lehet, amikor végre kinyílik az ejtőernyő! Nem jön senki, mehetünk, a 20 km/órás száguldás még pár kereszteződésen át, a Békesség Házáig tart, ahol félreállok összegezni tapasztalataimat, és újragondolni mindent, amit eddig a motorozásról gondoltam, mint kaland, kockázat, adrenalin, sebesség. És rájövök a nagy titokra. Az igazán adrenalindús motorozáshoz semmi szükség százhatvan lóerőre, bőven elegendő a hat, ha megfelelően gyenge futómű és fékek társulnak hozzá.
– Aztán mitül ijedt meg?
– Hát, ez a futómű… Már értem, mitől volt ez kecske. Meg azt hittem, nincsen fék. Tényleg megállíthatatlanul magával ragad.
– Akkoriban ez volt a normális, az ember előrelátóan, körültekintően motorozott, meg nem is száguldozott mindenki, mint manapság. Bár a futóműve az tényleg elég gyatra volt. Na, Isten áldja!
Lassan elmúlt a kezdeti meglepetés – ami azért jobban hangzik, mint hogy ijedtség –, végiggondoltam kovroveci élményeimet, majd lazítottam a meglehetősen behúzott kormánylengés-csillapítón, érezhetően könnyebben fordult a kormány, mint idefelé.
Hirtelen úgy éreztem, nem élhetem le az életemet gyáván megfutamodva a Kovrovec harmadik sebességfokozata elől. Elszántan összehúztam szemem, keményen megmarkoltam a kormányt, egyetlen mozdulattal behúztam a kuplungot, láttam magam, amint a szél fújja fürtjeimet, fülemben magasztos himnusz, a bátrak himnusza szólalt meg és gázt adtam! Az idő megtorpant, láttam az előttem elszálló szitakötő lelassult szárnycsapásait, éreztem minden kis bukkanót, amelyen felkoppant a hátsó futómű. Kettes fokozat, kihúzattam, 30-cal száguldottam! Hármas!
A fordulatszám leesett, a motorhang megszelídült, mintegy overdrive fokozatban pattogtam az úton, a mutató tétován átlépte az 50 km/órát! Megcsináltam! És akkor megcsapott valami az 50-es évek hangulatából. Éreztem a gumicsizmát a lábamon, a hátamon keresztbe vetett horgászbotot, a kormányról lógó etetővödröt. Láttam, ahogy komótosan bekanyarodom a kocsma elé egy sörre, kerülgetve a töredezett aszfaltlyukak tócsáit, odaintek a munkásőrparancsnoknak. Aztán óvatosan hazamotorozom kettesben és harminccal. A ház előtt a dekompresszor behúzásával leállítom a motort, nehogy az anyjuk meghallja, hogy csak most jövök, és feltolom a Kovrovecet a feljárón. Az eleje simán gördül, a hátulja pattog, ugrándozik a térkő illesztésein. A kecske, a grúz kecske, ami se nem grúz, se nem kecske. Hmmm, ismerős… Hol is olvastam ezt?