Keresztül az Alpokon

A Transalp – ahogy már a neve is sejteti – az Alpokra született. Tizenketten, tizenkét Transalppal vállalkoztunk Európa legnagyobb hegyvonulatának átszelésére. Túránk Spanyolországból indult, a barcelonai Montesa-Honda gyárból, ahol többek között a Transalp is készül.

    Az első, hétfő délutáni szakasz volt talán a legalkalmasabb arra, hogy a 3 db 4 fős csapat összeszokjon, és megtalálja a közös hangot. Pár óra motorozás és nagyjából 200-220 kilométer után megérkeztünk Andorrába. Sajnos itt ezen a napon éppen munkaszüneti nap volt, í­gy a vacsora előtti szerény kis szabadidőben csupán bezárt boltok kirakatait tudtuk végignézegetni. A Pireneusokkal körbevett kis állam látványa azért í­gy is felért egy gyönyörű, elbújtatott kis ékszeres dobozéval. Tökéletes tisztaság, rend és mérhetetlen nyugalom volt a jellemző. Pazar vacsora egy még pazarabb szállodában és már lelkiekben készültünk a másnapra. A csapatvezetők minden este egyeztették a másnapi célállomásokat, a pontos úvonalat, a rövidí­téseket. Ezekre azért volt szükség, hogy egy esetleges eltévedés után az időveszteséget pótolni lehessen. Gondosan kidolgozott úvonaltervek voltak ezek, melyeket hetekkel a túra kezdete előtt állí­tott össze Szloboda Tamás, a Honda Hungary Kft. motorkerékpár értékesí­tési vezetője.

    Kedden a franciaországi Grasse volt a célállomás, ami mintegy 680 km-re található Andorrától. A reggeli órákban kissé párás, ködös idő volt, helyenként az eső is csepergett, ami miatt lassabban tudtunk haladni. Ettől függetlenül faltuk a kilométereket, szinte csak tankolni álltunk meg. Délutánra elértünk Európa legnagyobb kanyonjának bejáratánál fekvő tóhoz, a Sainte Croix-hoz. Hihetetlen vizuális élményben volt részünk egy olyan szerpentinen, ahol néha pár méter egyenes szakasz is jutott nekünk, hogy pihenni is tudjunk. Kanyarról-kanyarra meg kellett állnunk, hogy fotókat készí­tsünk a nem mindennapi látványokról. Bal oldalunkon hatalmas sziklák, alattunk a néhol védőkorlát nélküli tükörsima aszfaltcsí­k, jobbra pedig a gyönyörű látványt nyújtó tó, majd odébb hihetetlen mélységben végigcsordogáló égszí­nkék patakok. Az eredeti terv szerint keresztül szerettünk volna motorozni a kanyonon, de mikor már nagyjából félúon jártunk efelé, akkor egy behajtani tilos tábla meggátolt minket ebben, í­gy kénytelenek voltunk visszafordulni és egy másik utat választani. Este már majdnem teljesen sötétben érkeztünk meg szálláshelyünkre. Szokásos villámzuhany és kipakolás után a portás bevonásával eldöntöttük, hogy hol fogunk vacsorázni. Egy hangulatos helyi vendéglőre esett a választásunk, ahová körülbelül egy fél órával a konyha zárása előtt sikerült megérkeznie az összes csapatnak és a kí­sérőnek, tehát a 13 embernek. (Ez igazából szinte kivétel nélkül minden estére igaz volt a későbbiekben is. Persze ennek is megvolt a maga hangulata. Érdekes módon igazán sehol nem vették ezt a szokásunkat zokon.) Végül is kiszolgáltak minket a lehető legnagyobb természetességgel. Este, pontosabban már majdnem éjszaka, ismét eligazí­tás a következő napra. Ezután mindenki aludt gyorsan kb. öt órát és már el is érkezett a reggeli ideje, ahol volt alkalmunk az alvást néhány kávéval pótolni, és irány az olaszországi Aosta.

 

    A szerdai napról érdemes annyit elöljáróban tudni, hogy a terv szerint tömény 480 km szerpentinezés várt ránk.

Az első megállóhelyünk a Grasse-tól kb. 150 km-re található 2802 m magasan fekvő Col de la Bonette volt. Vérbeli Transalpnak való úon közelí­tettük meg a motor oldalán is jelzett csúcsot. Miután megörökí­tettük ezt a pillanatot mind a 12 motorral és pilótáikkal, már indultunk is tovább a következő, 2360 m magas csúcsunk, a Col d’Izoard felé. Ismét havas hegycsúcsok körülöttünk, tiszta már-már harapható levegő és végtelen nyugalom. Csekély autó, viszont annál nagyobb motoros és biciklis forgalom. A Routes des Grandes Alpes-on, vagyis a nagy alpesi úon haladtunk egész nap. Pár óra elteltével újabb csúcsra értünk: a 2770 m magas Col de L’Iseran-ra. Itt tartottunk egy nagyobb lélegzetű szünetet, betértünk egy kis helyi ajándék boltba, hogy valami apró szuvení­rt vásároljunk. Innen már nem sokra volt Olaszország és a napi célunk Aosta. Este az alkalomhoz illő, igazi olasz pizzériába tértünk be. A napi események megbeszélése közben kiderült, hogy nagy büszkeségünkre csupán a mi csapatunknak, vagyis a Szloboda Tamás vezette csapatnak sikerült maradéktalanul teljesí­tenie a gyilkos, 480 km-es szerpentines szakaszt. Egy métert sem mentünk autópályán. A nap végére már szabályosan mérgezést kaptunk a sok kanyargástól. Ennek ellenére óriási élménnyel lettünk gazdagabbak. ítéltük, illetve átléptük a határt, ahol az igazi, szabad, felhőtlen motorozás fogalma kezdődik. Ezen az estén sem kellett sokat gondolkodnunk, hogy hogyan fogunk elaludni.

    Csütörtök reggel frissen és üdén bevágtuk a reggelit és már pattantunk is fel a motorokra, hogy legyőzzük az aznapi etapot. A tehetősebbek kedvenc sí­paradicsoma a svájci St. Moritz volt a cél, amit most nem kizárólag szerpentinen, hanem pár kilométer országú közbeiktatásával közelí­tettünk meg. A St. Bernard hágóra azért természetesen szerpentin vezetett. Erről a helyről lett a hí­res mentőkutya, a Bernáthegyi is elnevezve. Ha akartunk sem tudtunk volna emellett a tény mellett elmotorozni, ugyanis a csúcson, a souvenir bolt előtt egy óriási plüss Bernáthegyi dí­szelgett. Itt ismét tartottunk egy shoppingolós negyed órát. Ezen a napon viszonylag hamar érkeztünk a szállásunkra. Miközben szedtük össze csomagjainkat, az utcán egy kedves idős házaspár sétált el mellettünk és ránk köszöntek, számunkra meglepő módon és ráadásul magyarul. Szóltak, hogy a szállodában, ahová igyekszünk, magyar a pincér, és ma éppen Ő dolgozik. Gyors egészségügyi szünet után már ott is találtuk magunkat a hangulatos kis étteremben. A rendelés persze gördülékenyebben ment, mert minden ételt felsoroltattunk magyarul. Picit túlóráznia kellett a mi pincérünknek, de azt hiszem egyáltalán nem volt terhére, hogy 13 magyar honfitársával töltse a túlóráját.

    Pénteken az osztrák Kötschach volt a cél, melyet ismét teljesen vegyes szakaszon közelí­tettünk meg. Szerpentin, országú, pici autópálya. Aznap utolért az egész héten bennünket kerülgető eső is. Igazi motorost próbáló időben szeltük a kilométereket, egészen besötétedésig, még meg nem érkeztünk a szállodánkba. Az ú utolsó fél órája kész örökkévalóság volt: tejköd, koromsötét, szemerkélő eső. A szerpentin is tartogatott meglepetéseket, mint például a kanyar közepén fekvő kis hidakat, melyek persze fából voltak, í­gy kellőképpen csúsztak is az eső miatt. A kalandosra sikerült szakasz után egy valamikori postás szálló volt a hely, ahol kipihenhettük magunkat, készülve a hazaúra. A környező patakok miatt sokan járnak ide horgászni, ezért szerencsénkre volt szárí­tószoba is, ahol a csuromvizes ruhánkat reggelre megszárí­thattuk. Villámvacsora, az utolsó nap úvonal lehetőségeinek megtárgyalása és aktí­v pihenés következett körül belül 6 órában.

Szombat reggel már mindenkin érezhető volt, hogy ha fél lábbal nem is, de gondolatban már mindenképpen a családjával van. Akadt olyan is, aki még ráhúzott egy hegymászást aznapra. A java azonban inkább már hazafelé igyekezett. Rá az autópályára, és a lehető legrövidebb úon Budapestig. ítlépve a magyar határt megálltunk tankolni. Az egész héten megszokott módon besétáltam a shopba. Sisak a motor tükrén, kabátom az ülésen, kulcs a gyújtáskapcsolóban. Alig fél perc elteltével hozta utánam a sisakomat és a kabátomat a motor kulcsával együtt az egyik kedves motoros társam, és csak annyit mondott: „Már otthon vagyunk.” 

    Igen, magával ragadott a nyugati közbiztonság. Az utak minősége, az autósok motorosokhoz való hozzáállása. Egész héten egy hangos kiabálást vagy dudaszót nem hallottunk, akármerre is jártunk. Hála az égnek, azért nálunk is már vannak jelei a fejlődésnek. Szezonról-szezonra egyre több autós veszi észre, hogy léteznek rajtuk kí­vül motorosok is.    

A túra életre szóló élmény volt. Gyönyörű tájakon, tökéletes időjárással, még jobb társasággal telt el szinte egy pillanat alatt az egész hét.