Interjú: Varsányi Zoltán, a Magyar Mentőmotor Alapí­tvány kuratóriumának elnöke

Be van Ön oltva, mondjuk, agyvérzés ellen? És mi a helyzet a szí­vinfarktussal? Kötött-e Ön szerződést az égi hatalmakkal, hogy nem éribaj? Ha a válasza nem, akkor Önt is érintheti cikkünk.

Engedjék meg Kedves Olvasóink, hogy irodalmi idézettel kezdjük cikkünket. Mentségünkre szóljon, nem akárkiket idézünk. A Sátánnak és egy szovjet irodalmi szakmunkásnak, Ivan Nyikolajevics „Hontalan” Ponirjovnak a vitáját hallgatjuk ki éppen. A párbeszéd Moszkvában, a Partiarsije Prudin, „egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában” hangzik el, pontosan í­gy:
‒ Engem azonban a következő kérdés foglalkoztat: ha isten nincs, akkor vajon ki irányí­tja az ember életét, és általában a földi eseményeket? ‒ Maga az ember irányí­tja ‒ sietett a válasszal Hontalan; kissé ingerült volt a hangja, mert nem egészen értette a kérdést. ‒ Bocsánat ‒ mondta az ismeretlen szelí­den. ‒ Ahhoz, hogy valaki irányí­tson, szükséges, hogy pontos tervekkel rendelkezzék valamelyes nem túlságosan rövid időszakra. Engedje meg mármost, hogy megkérdezzem: hogyan irányí­thatja az ember a földi dolgokat, ha még nevetségesen rövid időre, nos mondjuk, egy ezredévre sem készí­thet tervet… de ez még semmi: hiszen a saját holnapjáért sem kezeskedhet!
Hát, nem vennénk a bátorságot, hogy vitába szálljunk a Messirével, sorsok irányí­tójával… í­gy van ez, a baj bárhol, bármikor, bárkire lesújthat. ím ha olyan természetű ez a baj, egy időben érkező mentős még ezen is segí­thet (természetesen a felsőbb hatalmak jóváhagyásával).



Tí­z perc az élet!
Varsányi Zoltá
n: ‒ Egy életveszélyes sérülés, állapot legkritikusabb része az első tí­z perc. Az, hogy egyáltalán megmenthető-e az áldozat, és hogy milyenek lesznek a gyógyulási esélyei, 100%-ban attól függ, hogy milyen hamar és milyen szintű orvosi segí­tséget kap. Sokszor pár percen múlik élet és halál, egészség és betegség, család és árvaság, boldogság és gyász. A hazai statisztikák azt mutatják, hogy az OMSZ autós egységei a riasztást követően átlagosan 19-20 perc alatt érnek a beavatkozás helyszí­nére, ez az úgynevezett reagálási idő. Egy 2016-os adat szerint a hazai motoros mentők esetében átlagosan 7,5 perc a reagálási idő…

Vannak, aki elfogadják a dolgokat, úgy, ahogy jönnek. És vannak, akik változtatni akarnak a dolgokon, akik nem nyugszanak bele, hogy embereknek idő előtt meg kelljen halniuk.



Varsányi Zoltán: ‒ 2005-ben egy maroknyi tenni akaró orvos egy hónapos kí­sérleti jelleggel elindí­totta az Országos Mentőszolgálat Mentőmotoros Szolgálatát a Balaton mentén egyetlenegy darab motorral. Rögtön az első tapasztalatok annyira meggyőzőek voltak, hogy 2006-tól élesben is beindult a munka három darab Yamaha FJR1300-assal. Az első időszakban két motor állt munkába, a harmadik tartalék volt előre nem látható műszaki problémák esetére. A gödöllői telephelyről elsősorban az M3-ast és környékét, a szigetszentmiklósiról az M0-s és Csepel környékét láttuk el. Az ezt követő években több helyszí­nnel is kí­sérleteztünk, Tiszaújvárosban, Pécsen, és az M5-ös környékén is működött motoros egységünk, de a statisztikák szerint ezeken a helyeken nem voltak jól kihasználhatók a motoros mentők. A főváros és a közép-magyarországi régió azonban még igényelt volna járműveket, tehát a szükségnek megfelelően átcsoportosí­tottuk az erőket – amelyekről nyugodtan elmondhatjuk, hogy meglehetősen végesek voltak akkoriban.
2008-ban a fővárosban szolgálatba állí­tottunk három darab 50-es robogót is, ezek a kis testű járművek a nagyvárosi dugókban kifejezetten jó választásnak bizonyultak. Igaz, azóta lecseréltük őket nagy kerekű Honda SH300-asokra, amelyekkel még gyorsabban elérhetők a baleseti helyszí­nek. Ezeken a robogókon magas kompetenciával rendelkező, mentőápolók dolgoztak. Magán felajánlásból vásárolhattunk még egy Honda CB500X-et és egy Suzuki Burgman 125-öst is. A CB500X jó középutat jelent a sztrádákra használt nagy teljesí­tményű motorok és a nagyvárosi robogók között. Volt, hogy a mentésre siető (ápoló) orvos az aluljáró lépcsőjén endurózott le, hogy minél hamarabb a sérült közelébe juthasson.


MR: ‒ Honnan volt pénz a motorokra, felszerelésre?

Varsányi Zoltán: ‒ Kaptunk pénzt cégektől, magán felajánlásokból is. Létrehoztuk a Magyar Mentőmotor Alapí­tványt, í­gy 2013-tól már az 1%-os felajánlásokból is gazdálkodunk. Ez jelenti az egész szolgálat alapkövét, az 1%-os felajánlások nélkül egyszerűen nem léteznénk. Az első évben 5 millió forint gyűlt össze, egy évre rá 7,7 millió, majd 10,4 millió forintot kaptunk. 2010-ben az Erste Leasing támogatásának köszönhetően vásárolhattunk és felszerelhettünk három darab Honda Pan Europeant, majd jött még két Crosstourer is.

MR: ‒ Mennyi lenne az ideális motor az egész országra vetí­tve?

Varsányi Zoltán: ‒ 20‒25 motorral már egész jól lefedhető lenne az ország. De nem csak a motorok száma jelenti a gondot, mert azokra elkötelezett, magasan képzett személyzet is kell, akiknek meg kell felelniük egy meglehetősen összetett követelményrendszernek. 2006-ban hatan kezdtük a munkát, ma 32-en vagyunk, erre azt lehet mondani, hogy minimálisan elegendő létszám.

MR: ‒ Milyen eredményeket tudhattok magatok mögött?

Varsányi Zoltán: ‒ A magyar mentőmotoros szolgálat a világ egyik legfiatalabb ilyen jellegű egysége, ennek ellenére számos újí­tás fűződik a nevünkhöz. Annak is lehetnek előnyei, ha újonc az ember valamiben. Miután a mentőmotoros szolgálat működésének nem volt hazai gyakorlata, azt ki kellett dolgozni, ez viszont egy sor új eljárásrendet hozott, olyanokat is, amire a nemzetközi gyakorlatban sem volt példa. Az egyszemélyes újraélesztést a nemzetközi szakma ez ideig lehetetlennek tartotta. A magyar gyakorlat azonban bebizonyí­totta, hogy megfelelő eszközökkel sikeres lehet. Ezeket az eljárásokat és eszközöket nem egy esetben a harctéri egészségügyi ellátásból vették át mentőmotorosaink, mert ott hasonló körülmények között, magányosan kell az egészségügyieknek dolgozniuk. A hazai mentőmotoros szolgálat eredményességében szó szerint pár év alatt a nulláról a nemzetközi mezőny élére ugrott, és már arra is volt példa, hogy a külföldi partnerek a magyar eljárásrendet vették át munkájukhoz. A motorok orvosi felszerelését is magunk terveztük meg, ennek eredményeképpen a mentőautókénál is magasabb szintű beavatkozásokat végezhetnek a helyszí­neken.
Defibrillátoros élesztés, eszközös légú biztosí­tással, csontba juttatott infúziókkal, gyógyszerekkel…


Sehol a világon nincsen olyan motoros egység, amely ilyen szintű műszaki felszereltséggel vonulna ki, mint mi. Ez persze részben a mentési rendszerek különbözőségével is magyarázható, külföldön ez sok esetben egy ápolói rendszer, tehát nem orvos, hanem ápoló ül a motoron. Nekünk is vannak ápolóink, de ezek a kollégák, bajtársak messze magasabb képzettséggel rendelkeznek, mint egy átlagos mentődolgozó. A saját rendszerünkben az ápolóink ugyanazon a képzésen vesznek részt, mint az orvosaink. A motorok felszereltségében sincs nagy eltérés, hogy ápolói vagy mentőtiszti motorról van szó.


Az eredményeink igazolnak minket. Ha a mentőautó áll a dugóban és nem jut el a baleset helyszí­néhez, nem tud segí­teni, bármilyen felszereltségű legyen is.
rom évvel ezelőtt, amikor 1600 kiszállás volt mögöttünk a szezon végére, azt mondtuk, ez a maximum. A személyzet a végletekig elfáradt, azt mondtuk, ennél nem lehet többet tenni. 50 000 km-t mentünk élesben. És ezek után tavaly 2400 riasztásra reagáltunk. Kivonulásaink 37%-a súlyos, életveszélyes állapotú emberhez történt. Az életben maradási számaink világviszonylatban is kiemelkedően jók. A nemzetközi statisztikák szerint a helyszí­ni újraélesztések sikeressége átlagosan 8-10% körül mozog, a hazai átlag olyan 5-7% körül van. Nekünk tavaly ez 47% volt!
És ez mind az idő, az a bizonyos tí­z perc! Oda tudtunk érni, el tudtuk kezdeni… E mögött a szám mögött nagyon sok munka, tanulás, hatalmas tudás és profi felszerelés áll, miközben halljuk a hí­reket az egészségügy helyzetéről… Itt akár abba is hagyhatnánk az érvelést, hogy miért fontos a mentőmotoros szolgálat.

MR: ‒ Mik az idei tervek?

Varsányi Zoltán: ‒ Egyik célkitűzésünk, hogy egy szintre hozzuk a járművek felszereltségét. Ezt döntően az alapí­tványhoz befolyó támogatásokból tervezzük megvalósí­tani. Aztán emelni szeretnénk a járműveink számát, szeretnénk egy motort a Velencei-tó körül kí­sérleti jelleggel üzemeltetni, ahogy annak idején a Balatonnál kezdtük.
Változtatnánk az egész riasztási rendszerünkön is. Az egységeket mozgásban tartanánk, tehát nem telephelyen várnánk a riasztást. Hallanánk a rádióforgalmat, í­gy mi tudnánk kvázi lecsapni egy-egy esetre, ugyanis mi tudjuk, hogy mit és mennyi idő alatt érünk el. Kis túlzással hasonló helyzet lenne, mint a taxisok diszpécserszolgálatánál.
Végezetül pedig, szeretnénk egy személyautót is a motoros kollégák mögé állí­tani, ezt akkor használnák, ha a szezonban (április 1-től október 31-ig) az időjárási feltételek nem teszik lehetővé a motoros kivonulást. így a motorokra osztott kollégák ilyenkor sem lennének tétlenségre kárhoztatva. Emellett a motoros szezon után is folyamatosan biztosí­tani tudnánk a magas szintű ellátást, hiszen ezen a személyautón kizárólag a mentőmotorosaink dolgoznának. Ez nem egy hagyományos értelemben vett mentőautó lenne, hanem egy személyautó, mert a motoros felszerelést úgy terveztük, állí­tottuk össze, hogy pillanatok alatt áttehető bármilyen autóba.
A fejlesztésekhez persze további pénzekre lenne szükségünk. Kérjük, ha tehetik, támogassák a Magyar Mentőmotor Alapí­tványt adójuk 1%-ával.