Interjú: Kovács Nikolett

Aki figyelte a hazai gyorsasági motorsport eseményeit az elmúlt két évtizedben, biztosan felfigyelt rá. Egy nő, aki a férfiak kemény csatáiban is képes eredményeket hozni, egy versenyző. De milyen, amikor nem bukót visel? Hogy nőtt fel, mik a tervei, mit csinál a motorozáson kí­vül?

MR.: – Úgy tudjuk, motoron nőttél fel. Mik az első emlékeid a motorozásról?

Kovács Nikoletta: – A családi legendárium szerint első szavam állí­tólag a motoj volt.
Úgy tűnik, a motor a kezdetektől az életem része volt – sőt, még korábban kezdődött. Szüleim ugyanis jóval a születésem előtt már raliversenyzők voltak, apám vezetett, anyám volt a mitfahrer, ő egyébként külön is rajthoz állt, szlalomversenyeken indult. Édesanyám nagyon aktí­v, energikus asszony volt, ő vitte bele apámat a technikai sportok világába. Egyszer egy baleset után a biztosí­tó által fizetett pénzből egy műanyag elektromos Vespával állí­tottak haza. Olyan másfél éves lehettem, í­gy a motorra az akkoriban készült fényképekről emlékszem leginkább. A szomszédok többször szóltak, hogy ne tologassuk állandóan a búorokat. Persze én motoroztam fel-alá a lakásban. így kezdődött…

‒ Nem féltettek? Ma inkább a tiltás, a féltés a jellemzőbb.
‒ Ez egyfelől ez az ismeretek hiányából fakad, másfelől pedig mindent lehet ésszel és ész nélkül csinálni.

– Ez az eléggé sajátos nevelés nem szigetelt el a kortársaidtól, a többi gyerektől?
– Nem egyedül motoroztam. Akkoriban kezdtek a későbbi nagy nevek is, Magda Attila, Chrobák János, Talma… a szülők összeeszkábáltak mindenféle motorokat a gyerekeiknek, és azokkal jártak hozzánk motorozni, edzeni. Kialakult körülöttünk egy motorrajongó kör, szülők és gyerekek, lassan körvonalazódtak a minimotoros iskola alapjai. Megfordultunk egy csomó motoros rendezvényen, találkozókon, felvonulásokon, sokszor mi mentünk az élen… jó élet volt. Az egyik emblematikus helyszí­n a HUNGEXPO volt az Utazás Kiállí­tás alatt, vagy a Felvonulási tér a Gyermeknap alkalmával.

Amúgy anyám soha nem erőltette rám a motorozást, mindössze lehetővé tette számomra. Mai természetemet ismerve nehezen is tudnám elképzelni, hogy olyat erőszakoljanak rám, amit nem akarok – nyilván egy-két évesen még nem ugyanaz az ember, mint amilyenné felnőtt korára alakul. A gyermekmotorozás amúgy nagyon sokat ad a személyiségfejlődéshez. Felelősségteljes viselkedésre nevel, mert itt elég direktek a visszajelzések. Édesanyámnak volt olyan taní­tványa, aki az iskolában viselkedészavaros gyereknek számí­tott. Nem sokkal az után, hogy lejött az edzésekre, a saját tanárai is alig ismertek rá, annyit fejlődött szociálisan. Az első saját emlékeim közé tartozik még, hogy megyek körbe a pályán és hangosan énekelek, édesanyám pedig szól, hogy ne danolásszak, hanem a motorozásra figyeljek.
Ha már motoroztunk, edzettünk természetesen elkezdtünk versenyezni is. Indultam gyorsasági és szlalomversenyeken is, ez utóbbinak hatalmas előnye, hogy nem kell hozzá versenypálya, kis túlzással egy parkolóban kitűzhető a nyomvonal. 50-es automatával kezdtem, majd következett az 50-es váltós, a 80-as félautomata, a 80-as váltós kategória. Itt mindent összeszámolva 29 bajnoki cí­met és hat kupasorozatot nyertem.

– Egyedüli lányként a fiú mezőnyben?
– Egy-két lány mindig akadt rajtam kí­vül is, igaz, a nagyobb nevek, mint Sövegjártó Petra, Juhász Rita később jöttek.
Amikor tizenhat éves koromban továbbléptem a 125 GP kategóriába, már tizenhárom éves motoros versenyzői múlt állt mögöttem.
Aztán egyszer csak beköszöntött addigi életem legsötétebb időszaka. 2000-ben a magyar bajnokság Most-i futamának második időmérőjén rámentem egy felgyűrődött aszfaltdarabra, amely eldobott. Emlékszem, ahogy ott feküdtem, és óvatosan próbálgattam, hogy mozog-e a lábam. Nagyon megkönnyebbültem, amikor éreztem, hogy nem bénultam meg. De három csigolyám eltört. Mit mondjak, az ezt követő nyolc hónap elég kemény volt, de a végére eldöntöttem, hogy folytatom a versenyzést.
2003-ban álltam először rajthoz az Alpok-Adria Bajnokságon, Rijekában. Rögtön kvalifikáltam magam a versenyre, pedig egy széria géppel motoroztam, a 15. helyen végeztem. A teljesség igénye nélkül: 2004-ben az Alpok-Adria Bajnokságban erős férfi mezőnyben a 9. helyen végeztem, rá egy évre első magyar nő versenyzőként dobogón állhattam a rijekai futamon, mindössze négy századdal maradtam le a második helyről. 2006-ban mutatkoztam be az Európa-bajnokságon, a horvátországi futamon a 11. helyet szereztem meg.
A 2007-es évre meglehetősen vegyes érzelmekkel emlékezem. Hatalmas álmom vált valóra, amikor szabadkártyával indulhattam a MotoGP isztambuli futamán. Szí­vem szerint Brnóban mentem volna, azt a pályát jól ismerem, de oda lehetetlen volt helyet szerezni. Akkor már hónapok óta nem motoroztam, a verseny előtt egyszer ültem motoron, egyáltalán nem ismertem a pályát, nem ismertem a motort, ráadásul esőben kellett mennem. Nem tudtam igazán ráhangolódni, ellazulni, görcsös voltam. Nem szeretek esőben menni, pedig aránylag jó esőmenő vagyok.
Egy nagy lehetőség állt előttem, amire mindig is vártam. Kiharcoltam, hogy indulhassak, és ez fantasztikus volt. De az emlí­tett okok miatt nem mentem jól, ez pedig hatalmas csalódást jelentett. Még egyszer kí­nálkozott MotoGP-szereplésre lehetőség, Malajziában, arra azonban már végképp nem tudtuk megteremteni az anyagi feltételeket.
2008-tól Stock 600-ban folytattam a versenyzést, a Női Európa Bajnokságon Albaceteben második helyet szereztem, összetettben a dobogó harmadik fokára állhattam fel. Az első versenyen Rizmayer papa, Rizmayer Gábor édesapja azt mondta: „Körbeviszlek a nyakamban a pályán, ha limitet mész”. Hát, van egy fotóm, amin a nyakában ülök…
A MAMS Női Kupán összetettben kétszer végeztem az élen, az Alpok-Adria Bajnokságban a férfiak között többször voltam pontszerző. Szí­vesen gondolok 2011-re is, amikor az Endurance-vb a nyolcórás katari versenyen egy női csapat tagjaként hatodik helyen értünk célba. És jó időszak volt az is, amikor a katari szövetség meghí­vására – három nő – részt vettünk a Katari Nemzetközi Bajnokság futamain. Az utolsó futamon felállhattam a dobogó harmadik fokára, a következő évben összetettben a negyedik helyen végeztem.

– Egy iszlám országban, a férfiak mezőnyében… hogy fogadták?
– Katar azért nem Szaúd-Arábia, és lehet, meglepő, de annyi tiszteletet kaptam, amennyit itthon talán soha. Egyetlen percig nem éreztem hátrányát annak, hogy nő vagyok. Nyilván, meghí­vott vendégként, kuriózumként más helyzetben voltam, mint a helyi lányok, asszonyok.

Ezután jött egy hároméves kihagyás, nem volt támogatás, nem tudtuk megteremteni a versenyzés feltételeit.
2017-ben végre pár támogatómnak köszönhetően újra versenyezhettem egy R6-os nyergében. Az elmúlt évben négy alkalommal voltam pontszerző az Alpok-Adrián.

– Mit lehet még tudni Kovács Nikolettáról?
– Talán azt, hogy utálja a Nikoletta nevet, jobban szereti a Nikit. Aztán, a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán végzett, majd újságí­rói diplomát szerzett, és két évadon át kí­sérte tudósí­tóként a MotoGP utazó cirkuszát a világban. Fotózott, interjúkat készí­tett a MotGP sztárjaival, Dani Pedrosával, Marquezzel, Lorenzóval, tudósí­tott a svájci TÖFF-nek és a Motorsport Actuellnek. Angolul gyermekkora óta beszél, olaszul egy olasz tv-csatorna nézése közben kezdett el tanulni, jelenleg párjával közösen spanyolul tanul, és vonzaná egy tv-s karrier.

‒ És milyen Kovács Nikolettát, pardon, Nikit látunk tizenöt év múlva. Elképzelhető, hogy ne szerepeljen életében a motor? Ezeket a szerteágazó tapasztalatokat, mint versenyzés, menedzselés, médiázás, tovább fogja adni valakinek?
‒ Néha el tudom képzelni motor nélkül, máskor pedig nem. Nézd, néha elegem van a hazai viszonyokból, abból, hogy nekem állandóan azt kell bizonyí­tanom, hogy én nem az édesanyám vagyok, hanem Kovács Niki. Nem véletlen az sem, hogy osztrák licenccel versenyzem. Igen, az évtizedek alatt megszerzett tapasztalatokat, tudást tovább kellene adni, kamatoztatni kellene, de nem feltétlenül motoros vonalon. Ugyanakkor ha indulna olyan motoros projekt itthon, amelyben gondolnak rám – és nem az édesanyám kapcsán ‒, ahol kellenének a sportszakmai vagy a médiás ismereteim, abban szí­vesen dolgoznék.