Tíz éve a piacon van, és még mindig nem tervezik a leváltását –
műszakilag kiforrott modellről van szó, vajon van típushibája azonfelül,
hogy kinézete alapján többet várnak a 125-ös, V2-es motortól?
A 2001-ben bemutatott Honda Varadero kecses vonalaival és nagyköbcentis motorokat idéző méretével és formájával hamar sikeres lett – Európa azon részén, ahol B kategóriás jogosítvánnyal is lehet 125-ös motorkerékpárt vezetni. Elsősorban Franciaországban és a spanyoloknál adtak el belőle rengeteget, sok nálunk futó modellt is ezekről a piacokról hoztak be. Mivel árát a nyugati pénztárcákhoz lőtték be, itthon csak minimális mennyiséget értékesítenek évente, hazai viszonyok között kevesek hajlandóak megfizetni a két tárcsaféket, a központi rugóstagot, az alumíniumkerekeket és a többi igényes részletet.
Elsősorban praktikussága, nagyobb motorokat idéző formája, kényelme miatt esik rá a választás. Ugyanakkor éppen a méret miatt – ránézésre akár lehetne egy négyszázas is – sokan csalódnak a menetdinamikában. Ugyan a jobb dinamikáért rövid váltóáttételeket választottak a mérnökök, az uniós szabályok által meghatározott tizenöt lóerőtől nem várhatunk csodákat.
A 90 fokos hengerszögű, nyolcadliteres V motor műszaki ínyencség, hiszen a többi gyártó ebben a kategóriában megelégszik egyetlen hengerrel. A japánok a sablonok helyett a pörgős karaktert és a sima járást alkalmazták, a szekunder levegőrendszerrel ellátott erőforrás már bemutatása évében teljesítette az Euro-1-es károsanyag-kibocsátási normát.
Az első ráncfelvarrásra 2004-ig kellett várni, ekkor a katalizátornak köszönhetően már az Euro-2-es szabványnak is megfelelt. Ekkortól a hűtővíz elvezetése már a karburátort is fűti, ezzel a megoldással a blokk gyorsabban bemelegszik, még hideg időben is. Érdekesség ennél, hogy ezt a rendszert már a korábbi szervizkönyvekben lévő ábrák is tartalmazták, csak információ és cikkszám nem tartozott hozzá – vagyis már a kezdetektől betervezett fejlesztésről van szó. A műszaki újításon túl a megjelenésen is frissítettek a Hondánál, új fényszórót és színezett szélvédőt kapott a motor, illetve ekkor került fel a vészvillogó a felszereltségi listára.
Az öt-hat éves átlagos modellciklus után a még mindig sikeres modellt nem vették le a palettáról, hanem 2007-ben egy komolyabb facelift következett. Ekkor a karburátort leváltotta a PGM-FI befecskendezés, amelyet új, hatékonyabb katalizátorral egészítettek ki, így már az Euro-3-as szintnek is megfelelő károsanyag-kibocsátásra volt képes. Ezenfelül az olcsón előállítható, műanyag részeken változtattak annyit, hogy még pár évig frissnek hasson: módosították az idomokat és a fényszórókat, az irányjelzőket színtelen, integrált bura alá rejtették, átszabták a visszapillantó tükröket és a hátsó világítótestet. Tavaly a gyártást és az összeszerelést a spanyoloktól Olaszországba költöztették, az egykori üzemben már csak az idomok készülnek.
Futóműve egy felnőtt ember súlyával nagyon puhává válik, kisebb terheléshez állították be. A központi rugóstag előfeszítésének variálásával javíthatunk a helyzeten. Földutakon és kátyús-murvás utcákba befordulva viszont megdöbbentően finoman teszi a dolgát, az egyenetlenségeket szépen kivasalja. A kéthengeres blokk kizárólag a fordulatszám felső tartományában él, a folyamatos haladáshoz nem szabad hét-nyolcezres percenkénti fordulat alá engedni. Cserébe villanymotorokat idézően halkan és vibrációmentesen jár, illetve nem utolsó szempont, hogy ráülve teljesen nagymotor érzetet nyúlt, valamint óriási homlokfelülete ellenére is eléri a 110 km/h körüli végsebességet. A nagy kerekeknek és a merev váznak köszönhetően még ennél a tempónál is stabil marad. A fékek nyomáspontja közel sem érezhető annyira, mint amilyenekkel az elmúlt egy-két évben bemutatott európai kategóriatársaknál találkozhatunk. Méretei miatt a két sisak befogadására képes hátsó doboz sem néz ki rajta ételfutárosan, és ha ehhez hozzávesszük az ülés alatt elhelyezett rakteret, egy pár napos túrának bátran neki lehet vele vágni.
![]() |
A lágy hangolású futómű rossz aszfalton és földutakon teljesít a legjobban |
![]() |
Nem túl harapósak a fékek, de határozottan lassítják a motort |
Olvasói levél – Brányi Rudolf |
2010 januárjában jutottam hozzá a 2004-es évjáratú Varaderómhoz. Azóta körülbelül 5500 kilométert tettem meg vele, és ebben szinte mindenféle használat volt. Amikor tehettem, suliba is motorral mentem, de leginkább túráztam vele. A nagy méret, a négyütemű 125-ösöktől elvárható, maximális 15 lóerő és az ésszerű tulajdonságok miatt választottam ezt a típust. Nagyon megbízható, már szinte igénytelen, akárcsak a nagytestvére. A kényelme agyon jó, órákat tudok ülni a nyeregben, és az utasnak is jó dolga van. Körülbelül hatvankilós úitárssal már eléggé lomha lesz, de végsebességre még így is mentem 105-öt, ami nem rossz, pár 125-ösnek papíron alapból ennyi a vége. A nagy kedvencem a 17,5 literes tank, amely mellé 3-3,5-ös fogyasztás társul, több mint 500 kilométeres hatótávolságot eredményezve. Főként azoknak ajánlom, akik csak A1-es jogsival rendelkeznek és egy szinte mindenre alkalmas motort szeretnének, legyen az laza terepezés vagy akár egy kis szerpentin. |