Fotósuli V.: A kompozí­ció

A kompozí­ció latin eredetű szó, eredeti jelentése: összerakni. Kezdetben a grammatikában használták, a szavak összerakására utalt, majd meghonosodott a különböző művészeti ágakban is, azt jelezve, hogy a művész alkotóelemekből – esetünkben – képelemekből állí­tja össze alkotását.

A Fotósuli sorozat bármely részének olvasása esetén nem győzzük hangsúlyozni, hogy a sorozat nem szakcikk, nem tudományos igényű munka, sokkal inkább alapismeretek, tanácsok gyűjteménye, melyek jó alapot adhatnak annak, aki a témával komolyabban szeretne foglalkozni.

A “végtelenben” találkozó egyenesek érzékeltetik a lí­biai sivatagot átszelő ú hatalmas távlatait, a határtalan teret

Mindenekelőtt hadd nyugtassuk meg az Olvasót, hogy az alapismeretek legszárazabb részén, mint rekeszátmérő, fényerő, mélységélesség stb. immáron túl vagyunk. Ami most következik, az már alkotómunka. Megtervezzük a képet, vagyis kiválasztjuk, hogy az elénk táruló látványból mi kerüljön rá és mi ne, ami pedig rákerül, az hol helyezkedjen el. A fényhatások, a fényerősség és a fény irányának megválasztása szintén e témához tartozik.


Képeink mindig egy adott keretben jelennek meg, e keretet magának a képnek a fizikai határai, vagyis szélei jelentik. Fényképeink kereteit általában egy téglalap jelenti. Attól függően, hogy ez a téglalap a hosszabb vagy a rövidebb oldalán fekszik (vagy áll), nevezzük a képet álló vagy fekvő formátumúnak. Értelemszerűen a portréfotók a legtöbb esetben az álló, mí­g a táj- és épületfotók a fekvő formátumot részesí­tik előnyben. Természetesen mindkettőnél bőségesen akadnak kivételek. Például egy tornyot, egy fát általában álló formátumban örökí­tünk meg, de portréfotózásnál is előfordulhat a fekvő forma.

Fényképet általában akkor készí­tünk, ha valamit meg akarunk örökí­teni, szerencsésebb esetben valamit ki is akarunk fejezni. Fontos eldönteni, hogy miről fog szólni képünk, vagyis hogy mi és/vagy ki lesz a témája. Ha megvan a téma, akkor arra koncentráljunk a kép tervezésekor. Az is fontos szempont, hogy ne csak mi, a kép készí­tői, de a majdani szemlélői is egyértelműen tudják, hogy miről szól a kép, vagyis hogy mi a témája. Erre a témára különbözőképpen tudjuk a néző figyelmét ráirányí­tani. Terelhetjük a figyelmet a téma elhelyezésével a kép keretein belül, de fókuszálhatunk rá fény- vagy szí­nhatással is.


Például vegyünk egy jellegzetes figurát a tömegben, akit a környezetével együtt akarunk bemutatni. Ha ruházata elüt a többiekétől, máris nyert ügyünk van, mert már csak egy kis trükköt kell alkalmaznunk, hogy teljesen egyértelmű legyen, hogy ő a kép fő témája. Valamilyen kiemelt helyre kell őt helyeznünk a képen belül.

A legelső tanács, amit a kezdő fotósok általában kapnak az, hogy a kép fő motí­vumát a kép harmadoló pontjára kell tenni. Szinte ugyanilyen gyakran hangzik el az aranymetszés kifejezés is. Hadd tegyük tisztába e két kifejezést.

Először is: az, hogy a fő motí­vumot a harmadoló pontra kell tenni, ez túl sommás elképzelés. Nem KELL odatenni, hanem lehet. Mint ahogyan középre is helyezhetjük, a kérdés csupán ismét az, hogy milyen hatást akarunk vele elérni. Ha szilárd, biztos, nyugodt, statikus hatást kí­vánunk megjelení­teni, akkor helyezhetjük középre a témát, de ha egy kis feszültséget akarunk a képbe vinni, helyesebben tesszük, ha kimozdí­tjuk a középpontból. A középpontból kimozdí­tott kép esetében viszont használjuk a harmadolási szabályt. Hogy mi is az a harmadolási szabály, vagy mik azok a harmadoló pontok, azt rögtön megértjük, ha képzeletben a képmezőt két ví­zszintes és két függőleges vonallal három-három egyenlő részre osztjuk.

A mali pásztor nélkül kissé unalmas lenne a kép, és í­gy megjelenik a tájban az ott élő ember

A vonalak metszéspontjai – négy darabot találunk belőlük – jelölik ki a harmadolási pontokat. Ha a fő motí­vumot valamelyik harmadolási pontra komponáljuk, azt vesszük észre, hogy a szemnek kellemes, esztétikus arányok jönnek létre. A harmadolási szabály nem egyezik meg az aranymetszéssel, amely a legharmonikusabb arányokat eredményezi. Az aranymetszés úgy osztja ketté a dolgokat, hogy azokban a kisebbik rész úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobbik rész a kettő összegéhez, vagyis az egészhez. Ha egy sí­kot 1/3-2/3 arányban tagolunk, arányai hasonlí­tani fognak az aranymetszéshez, de nem lesz pontosan az. Arra mindenképpen ügyeljünk, hogy ha a témát kimozdí­tjuk a középpontból, akkor az határozottan történjen meg, mert ha csak egy kicsit mozdí­tjuk ki, akkor olyan hatást fogunk elérni, mintha egy elrontott centrális kompozí­ciót látnánk. A kimozdí­tás tehát legyen határozott és egyértelmű. Jó tudni, hogy a nyugati ember általában először balról jobbra és közelről távolra pásztáz a szemével, amikor egy képet tanulmányoz, tehát a képen í­gy elhelyezve a fontos elemeket megkönnyí­thetjük a képünket tanulmányozó néző dolgát.

Tossa del Maar képét feldobja az előtte húzódó, parabolikus í­vet leí­ró csatorna

A tekintetet terelhetjük átlós komponálási móddal is, amikor az egyik fontos képelem például a bal alsó, a másik a jobb fölső képsarokban található, de az is segí­t szándékunk kivitelezésében, ha valamelyik képelem mintegy grafikus formát alkot. Lehet ez egy ferdén futó ú, egy kanyarogva futó folyó vagy szerpentin, tengerpart stb. is.

A komponálás során fontos a helyes képkivágás is. Nem helyes, mert megnehezí­tjük a néző dolgát képünk értelmezésében, ha azon fölösleges elemek is láthatók. Ismét csak azt tudjuk mondani, hogy koncentráljanak a lényegre, a lényegtelent hagyják el.




A
spanyolországi Cadaques látképe előtti nagy ví­zfelület unalmassá teszi
a képet. A fotós, nézőpontját kissé megváltoztatva a képbe
komponálhatta a partra húzott csónakot.

Ezt megtehetik a képkivágás módosí­tásával (zoomolnak vagy távolabb-közelebb lépnek), megtehetik olyan nézőpont választásával, amely kiiktatja a zavaró elemeket, mint például villanyoszlop, vezeték, földön heverő szemét, belógó objektumok. Kis mélységélességet választva (nagy zoom, tág rekesz) pedig elmoshatják a zavaró hátteret. A környezetből mindig annyit mutassunk meg, amennyit képünk mondanivalója megkí­ván. Néha elég egy szempár vagy egy dolgos kéz. Ha például portréalanyunkat be akarjuk mutatni, mutassunk meg vele együtt jellemző környezetéből pár részletet is. Ha például juhászról készí­tünk portréképet, nem árt, ha a képben – még ha elmosódottan is – látszik pár birka. Ha például motoros túra egy állomását akarjuk megjelení­teni, komponáljunk a képbe arányaiban odaillő motoralkatrészt, egy kereket vagy annak egy részét, egy tükröt, egy tankrészletet stb. Ha már képkivágásról í­rtunk, meg kell emlí­tenünk, hogy a sok üres részlet ugyanolyan zavaró lehet, mint a túl sok részlet. Szí­nt, életet visz a képbe, ha annak előterébe komponálunk egy odaillő tárgyat, embert. Az üres sikátor meglehetősen unalmas lehet, de ha ugyanebben a sikátorban mondjuk egy alak is látszik, máris megtelik élettel. Ugyanez látható példa képpárunkon is. A spanyol halászkikötő előtere unalmas az üres tengerrel, de ha abba egy partra húzott csónakot komponálunk, máris érdekesebb hatást érünk el. Hasonlóan lehet kitölteni az üres képszéleket is az úgynevezett keretes komponálási móddal. Kereteink a legkülönbözőbb képelemek lehetnek. ígak, falevelek csakúgy, mint ablakok, ajtók, kapuk, különböző nyí­lások.