Előzés biztonságban 1. rész

Az előzés az egyik legösszetettebb közlekedési manőver, mely során többféle veszély leselkedik annak végrehajtójára

    A nemzetkarakterológia egyik frappánsan megfogalmazott alapelve szerint nincs jobb kombináció, mint a brit találékonyság, a francia szellemesség, a szláv zene, az olasz konyha, a német tökély, a spanyol realizmus, a holland szerénység és a skandináv őszinteség.

    Más nációk megfigyelése szerint minden nemzet felmutat olyan közös sajátosságokat, amelyek vonzóvá, és olyanokat is, amelyek unszimpatikussá tesznek egy adott népet. Más népek gondolkodásáról és életmódjáról nem célszerű elhamarkodottan í­télkezni, ugyanakkor nem árt, ha belegondolunk, vajon milyen megfigyelések húzódnak meg azok között a sztereotipnak gondolt vélekedések mögött, amelyek saját nemzetünkkel, a magyarokkal kapcsolatosak.

A találékonyság, a ravaszság, és az asszociatí­v gondolkodásra való hajlam a rólunk alkotott kép pozití­v oldala. Nem túl hí­zelgő azonban az osztrákok és főleg az amerikaiak véleménye, akik szerint a magyart onnan lehet megismerni, hogy utolsónak megy be a forgóajtón, mégis elsőként jön ki belőle… Törtetésre, és türelmetlenségre való hajlamunk értelemszerűen visszatetszést kelt más nemezetekben. De vajon egymást nem idegesí­tjük ugyanezzel? És vajon ez a jellemvonás egyszerűen csak kellemetlen, esetleg dühí­tő, vagy lehet egyenesen veszélyes is?

    A defenzí­v vezetés alapja a türelem. A közlekedésben néha az is elég lenne, ha önmagunkat akarnánk megvédeni azáltal, hogy türelmesek vagyunk, mégis úgy tűnik, még önmagunkat sem szeretjük eléggé ahhoz, hogy kissé megfontoltabbak legyünk az utakon. Főleg akkor nem, ha mindössze két kerék forog alattunk….Az előzéssel kapcsolatos alábbi felvetések amolyan „gondolatfoszlányok”. Makacsul bí­zom abban, hogy előre gondolkodni a közlekedésben hosszú távon kifizetődőbb, mint sebeket kötözni….


    Valaki egy vidéki nagyvárosban egy irányonként egy-egy forgalmi sávból álló úon közlekedik egy személygépkocsival, este, működő közvilágí­tás mellett. Dühí­tően egyhangú a forgalom, és a mások által diktált tempóból menekülni sehogyan sem lehet… A személygépkocsival azonos irányban, vele azonos forgalmi sávban halad egy motorkerékpáros, aki meglehetősen rosszul tűri, ha a mások által diktált tempónak kell engedelmeskednie. Az adott úszakaszon a megengedett legmagasabb sebesség 50 km/h. A személygépkocsi és a motorkerékpár között több másik jármű közlekedik.

    Egyszercsak a személygépkocsi vezetője elérkezettnek látja az időt, hogy a menetirány szerinti baloldalra áttérve előzésbe kezdjen, kb. 60 km/h-s sebességre gyorsulva. Nagyjából ezzel egyidőben a motoros is előzésbe kezd, de ő nem egy jármű, hanem az egész járműsor lehagyására készül. Ennek során a motorkerékpár – először folyamatosan, 120 km/h-s sebességig gyorsulva, majd a másik járműben rejlő veszélyt észlelve intenzí­v fékezés után – utoléri a személygépkocsit, és hátulról nekiütközik annak. Az ütközés következtében a motorkerékpár felborul, a motoros egy ví­zelvezető árok területére zuhan. Vannak erők, amelyekkel szemben az emberi test olyan védtelen, hogy a túlélésre esély sincs. Ez is egy ilyen eset.

    íme a napról napra ismétlődő baleseti szituáció. A részletekben lehetnek eltérések, de a végeredmény sajnos mindig hasonló. Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy lakott területen belül – hacsak azt egy közúi jelzőtábla kifejezetten meg nem engedi – nem lehet 50 km/h-s sebességnél gyorsabban közlekedni. Ugyanez a baleseti szituáció lakott területen kí­vül is előfordul. Tételezzük fel, továbbá azt is, hogy a motorkerékpár megfelelően ki van világí­tva.

 

    Az előzést általában olyan manőverként tartják számon, amelynek első számú veszélye a szembejövő forgalomban, és a manőverhez szükséges megosztott figyelemben rejlik. Tapasztalataim szerint azonban a motorkerékpár-vezetők szempontjából legalább ugyanilyen jelentős veszélyt rejt magában az is, hogy a motorosok a megelőzni kí­vánt járművek sebességénél jóval nagyobb – nem ritkán akár kétszeres – tempóval hosszabb járműsorok előzésébe kezdenek, amikor mások esetleges meggondolatlan – vagy kifejezetten szabálytalan – magatartása a motorost ugyanolyan váratlanul éri, mint amilyen váratlansággal bukkan fel a közlekedő visszapillantó tükrében a motoros. Ilyenkor, pedig nagyjából mindegy, hogy a veszélyhelyzetet ki hozta létre. Elhárí­tani ugyanis már csak a motor vezetője tudná, ha olyan sebességgel haladna, amiről ez még lehetséges lenne.

A KRESZ szerint az előzésnek több együttes feltétele van. Előzni abban az esetben szabad, ha

a)    az előzés céljából igénybe venni kí­vánt forgalmi sáv olyan távolságban szabad, hogy – figyelemmel az előzni kí­vánó és a         megelőzendő jármű sebessége közötti különbségre – az előzés a szembejövő forgalmat nem zavarja;

b)    az előzni kí­vánó jármű előzését más jármű nem kezdte meg;

c)    az előzni kí­vánó jármű előtt ugyanabban a forgalmi sávban haladó másik jármű előzési szándékot nem jelzett;

d)    az előzés során a megelőzendő jármű mellett megfelelő oldaltávolságot lehet tartani;

e)    a vezető az előzés befejezése után a járművel a megelőzött jármű elé, annak zavarása nélkül vissza tud térni.

Az előzési szándékot – ha az előzés irányváltoztatással jár – irányjelzéssel jelezni kell.

    A fent meghatározott rendelkezéseknek az előző szituációban a személygépkocsi és a motorkerékpár vezetője egyaránt csak akkor képes eleget tenni, ha az ott meghatározott körülményekre vonatkozó meggyőződési kötelezettségét az előzés megkezdése előtt teljesí­ti. Gondoljuk meg azonban, hogy a motornak a személygépkocsi visszapillantó tükréből való észlelését, és pozí­ciójának felmérését milyen jelentős mértékben meghatározza annak sebessége, és tűnődjünk el azon is, vajon mindig a legmegfelelőbb pillanatban észleli-e a motoros az előtte haladó és megelőzni kí­vánt minden jármű vezetőjének előzési szándékát, továbbá milyen esélye van arra a fenti 120 km/h-s sebesség mellett, hogy az előbbi észlelése esetén arra reagálni is tudjon.

    Annak a kérdésnek az eldöntésénél, hogy a két járművezető közül melyik felelős a balestért, elsősorban azt kell megállapí­tani, hogy melyik jármű vezetője kezdte meg hamarabb az előzést, és amennyiben a motorkerékpár vezetője kezdte meg elsőként ezt a manővert, akkor a személygépkocsi vezetője számára észlelhető volt-e, hogy a menetirány szerinti baloldalon, vele azonos irányban egy motorkerékpár halad. Az a kérdés azonban, hogy a két járművezető közül kinek állt volna módjában elhárí­tani az ütközést, lényegesen összetettebb.  Ez ugyanis függ attól, hogy a motoros mekkora sebességgel halad, és hány járművet kí­ván folyamatosan előzni.

 

    Nézzük meg azt az esetet, amikor kiderül: A motorkerékpár a fékezés elhatározásakor kb. 120 km/h-s sebességgel, a személygépkocsinak ütközés pillanatában, pedig kb. 95 km/h-s sebességgel közlekedik. A személygépkocsi sebessége az előzési manőver megkezdésekor 50 km/h, majd az előzés végrehajtása során a fokozatos gázadás következtében ez a sebesség 60 km/h-ra nő.  

    A szakértő számí­tásokat végez arra vonatkozóan, hogy amikor a személygépkocsi vezetője megkezdte az előzést, akkor a későbbi ütközés helyétől a két jármű mekkora távolságra volt. Nagy sebességnél az előzésben lévő motorkerékpár a visszapillantó tükörből a legbiztosabban csak hosszas megfigyelés után észlelhető, és csak akkor, ha ő e megfigyelés idején már áttért a menetirány szerinti baloldalra. Csakhogy a lassabban haladó személygépkocsi sokszor előbb tér át a menetirány szerinti baloldalra, a később ugyanilyen manőverbe kezdő motoros mégis utoléri őt. Ekkor azonban a személygépkocsi vezetője már előre figyel. A nagy sebességkülönbség miatti távolságról ráadásul a motorkerékpár sebessége a visszapillantó tükörből észleltek alapján sokszor nem vagy csak nehezen meghatározható. Gyakori ugyanakkor az is, hogy a motoros egyszerűen nem koncentrál a tőle nagyobb távolságra lévő járművekre, csak a közvetlenül előtte haladókra, holott sebessége miatt előbb-utóbb nyilvánvalóan velük is előzés viszonyba kerül.

    Fontoljuk meg végül, vajon mit tekinthetünk egyáltalán az előzés megkezdésének? E nélkül ugyanis a fenti rendelkezések nem érthetőek. A joggyakorlat szerint az előzés megkezdésének azt a helyzetet kell tekinteni, amikor az előzést végrehajtó az irányváltoztatási szabály megtartásával, az előzendő jármű mögül kihúzódott az útestnek arra a részére, amelyen az előzést végrehajtja, és az előzendő járművet annyira megközelí­tette, hogy annak az esetleges irányváltoztatása már ténylegesen zavarná az előzést végrehajtót. Az előzés ezen fázisának jellemzője az, hogy ekkor még a jármű vezetője az előzés azonnali végrehajtását anélkül tudja elhalasztani, hogy ezzel saját vagy más biztonságát veszélyeztetné.  Mindezt elméletben sem egyszerű végiggondolni. Milyen nehéz hát minderről a másodperc töredéke alatt döntést hozni…