Elöl ül a masiniszta

Mí­g egy kerékpárversenyt pár ezren néztek, a motorvezetéses versenyek tí­zezreket vonzottak az 1900-as évek közepéig. A vezetők szürke eminenciások, a versenyzők ünnepelt hősök voltak.

A fából épült, meredek falú pálya körül izgatottan zsongó tömeg a rajtot várta. A kerékpárosok a pálya alján sorakoztak fel, segí­tőik tartották őket, hogy el ne dőljenek. A hozzájuk tartozó motorosok már a pályán köröztek ugyanabban a kisorsolt sorrendben, ahogy bicikliseik várták a rajtot. A startjelre a segí­tők megtolták a kerékpárokat, hogy segí­tsenek elindulni a versenyzőknek és velük futottak, mí­g felgyorsultak. Az iszonyatos áttételű kerékpárok felgyorsí­tásához hatalmas erőre volt szükség. Fél körrel később megérkeztek a motorok, hogy felvegyék a kerékpárosokat. Felülről, mint a vadászbombázók zúdultak le a pálya alján haladó párjuk elé. Kialakultak a párok, elöl a motor, mögötte a görgős kerettől centiméterekre haladó kerékpár. A sebesség fokozódott, a biciklis versenyzők vezetőjük szélárnyékában lassan elérték a 70 km/órás sebességet. A párosok feszülten figyelték egymást. Ellenfeleiket csakis fölülről előzhették meg. Egy-egy manőver komoly előkészületekkel járt, és több körön keresztül is tarthatott. Hatalmas taktikai csaták zajlottak, az elöl haladó vezetők hihetetlen trükkökkel segí­tették saját versenyzőiket és gátolták az ellenfelet. A dörzsöltebb vezetők nemcsak saját versenyzőjüket segí­tették különböző testtartással létrehozott nagyobb szélárnyékkal, de akár arra is képesek voltak, hogy a menetszelet az ellenfél versenyzőjére tereljék.

A steherezés – bármennyire is fáj ez nekünk, motorosoknak – inkább kerékpár-, mintsem motorsport.
Mint annyi dolog, a steherezés is az ember évezredek óta szűnni nem akaró versengési lázából fejlődött ki. Az 1800-as évek vége felé természetesen a kerékpárosok is a sebesség növelésére törekedtek, ennek egyik úja volt, hogy egy felvezető mögötti szélárnyékban kerékpározzanak. Eleinte két, sőt egyes feljegyzések szerint esetenként ötszemélyes „tandem” fogatokat követtek.
A motorizáció elterjedésével természetesen megjelentek a motoros felvezetők is. Igen hamar a korabeli motorok sebessége jelentette a szűk keresztmetszetet. Hamarosan már ezres, többhengeres erőforrással szerelt motorkerékpárokat követtek a biciklis versenyzők.

A kerékpárok
A kerékpárok formai jegyei a cél érdekében módosultak. A kormány nem volt olyan mélyen, mint a szóló versenykerékpároknál, és egy kitámasztóval fixálták, nehogy a nagy erőhatások következtében az lehajoljon. Az ülést hasonlóképpen kitámasztották egy pálcával. Az első kerék átmérője kisebb volt a hátsóénál, hogy a kerékpáros közelebb kerülhessen a felvezetőhöz. Az első kereket vezető villa nem előre, hanem hátrafelé í­velődött, a kereket mintegy húzta maga után. Erre azért volt szükség, hogy ha nekikoccolt a motor vezető keretének, az ütközés ne kapja ki a vezető kezéből a kormányt.
A steher kerékpárokon hatalmas áttételt alkalmaztak, örökhajtósok voltak, és nem rendelkeztek fékekkel.

A motorok
A felvezető motorok máig jellemző formai jegyei az olasz származású Massimo Anzani nevéhez köthetők. Jellemzőjük volt, hogy vezetőjük teljesen egyenes felsőtesttel ült, sőt, inkább állt a magasra húzott nyeregbe támaszkodva. A kormány hatalmas U formát leí­rva messziről nyúlt a vezető felé, aki a hátsó tengely fölött, esetleg a mögött ült/állt, szintén azért, hogy a lehető legközelebb, minél inkább a szélárnyékába kerülhessen a versenyzője. A vezető lábait egy speciálisan kialakí­tott, előre nyitott, csizmaszerű kengyel tartotta, mely egyrészt a láb lecsúszását akadályozta, másrészt azt, hogy a vezető kifordí­tsa lábfejeit a nagyobb szélárnyék elérése érdekében.
A motorokon csak egy kormányról működtethető hátsó fék volt. Az erőforrások az idők folyamán a legkülönbözőbbek voltak, de az ötvenes évekig 1000 köbcentis, többhengeres blokkokat használtak, a hajtást közvetlenül a főtengelyről szí­jjal vitték a hátsó kerékre. Ahogy az erőforrások teljesí­tménye nőtt, megjelentek a kisebb űrméretű blokkok is, immáron váltóval. A felvezetésnél a nyomaték fontos tényező volt, a jó felvezető kerülte a dinamikus gyorsí­tásokat és lassí­tásokat, í­gy a sebességváltós motorok a legnagyobb sebességfokozatban utaztak. Ha nem volt összhang a vezető és a versenyző között, akkor a gyorsí­tások a kerékpáros leszakadásával, a lassí­tás pedig ütközéshez vezethetett.
A steher motor mögött egy vezető keretet alakí­tottak ki, amelynek leghátsó része egy görgős henger volt, a kerékpárosnak szinte a görgőt súrolva kellett haladnia 80 km/óra körüli sebességgel.


Ruházat

A motoros vezetők alkattól függetlenül egyetlen méretben létező speciális bőrruhát viseltek. A ruha hátul záródott, hogy a gépátvételt követő ellenőrzés után a vezető ne férhessen hozzá, a zárat, cipzárat a versenybí­róság leplombálta. Az intézkedéseknek meg kellett akadályoznia, hogy a vezető kitömje a ruhát, és ezzel nagyobb szélárnyékot teremtsen versenyzőjének. A ruha ujjait ugyanakkor nem zárták le, ez lehetőséget adott arra, hogy a menetszéllel felfúvassák a ruhát. A vezetők speciális, bőrből készült kemény sisakot hordtak, amelyen rendszerint egy ráf húzódott keresztben, hogy ez is megtörje a levegő áramlását és szélárnyékot hozzon létre. A sisakon sok esetben hátrafelé nyitott fülvédőrészt alakí­tottak ki, ez lehetővé tette a versenyzővel való kommunikációt, amely természetesen rövid vezényszavakra korlátozódott.
A versenyzők általában sem sisakot, sem kesztyűt nem viseltek. Leggyakoribb veszélyként a kerékpárgumi defektje leselkedett a versenyzőkre. Nem nehéz elképzelni, hogy egy bukás során a deszkapályákból kihasadó szilánkok milyen sérüléseket okozhattak a versenyzőknek.

Egy kis szélvédő megengedett volt, az 1904-es világbajnokság után ezeket elhagyták. A versenytávok akár a hatnapost is elérhették, a leggyakoribbak azonban az egyórás vagy 100 mérföldes távok voltak.

A motorvezetéses (motopaced, steher, stayer) kerékpárversenyek hihetetlen népszerűségnek örvendtek az 1900-as évek közepéig. Mí­g a kerékpárversenyeket pár ezren nézték, a steherezőket tí­zezres tömeg biztatta. Az életüket kockáztató versenyzőket hősöknek kijáró tisztelet vette körül. A háborús éveket kivéve évente rendeztek világbajnokságot, az utolsót 1994-ben Carsten Podlesch nyerte, aki ezzel az örökös világbajnoki cí­m tulajdonosa lett. Európa-bajnokságot a mai napig rendeznek a sportágban.