Egy rendhagyó motoros közösség

A Motorrevü olvasóinak is feltűnt talán, hogy újabban egyre többet foglalkozunk a motorozás egy szubkultúrájával, amelybe kisebb köbcentis café racerek, scramblerek, mopedek tartoznak. Hadd mutassunk be egy újabb közösséget, egy újabb szubkultúrát a szubkultúrán belül.

galéria Mopedmetál - egy rendhagyó motoros közösség
Balról jobbra: Rigó Péter, Varga-Toth Simon, Bernáth Adrián, Bernáth Milán


MR: Hogyan lehetne meghatározni, hogy mi az a Mopedmetál?

Milan: ‒ A Mopedmetál egy mopedrajongó, mopedtulajdonos közösség, évente egy alkalommal szervez egy összejövetelt, egy nagy, közös városi gurulást. Ugyanakkor egy blog neve is, pontosabban és stí­lszerűen egy motorblogé.

MR: ‒ Hogyan és miért jött létre a Mopedmetál?

‒ 2010-ben kezdődött, amikor pár balatoni elhatározta, hogy feljön Budapestre dolgozni, szerencsét próbálni. Az albérletben kezdődött az egész. Esténként ültünk a számí­tógép előtt és bóklásztunk a neten. Odavoltunk a veterán korú, ritkább tí­pusú autókért, de sokat nem tudtunk róluk. De álmodoztunk, hogy milyen jó lenne sok kocsit kipróbálni… így jött az ötlet, hogy csináljunk egy blogot, í­rjunk róluk, meg videózzunk, akkor majd mindenki ad autókat… aztán persze senki nem adott.

Mr: ‒ Miért adott volna?

Adrián: ‒ Ja, azt nem mondtuk, de azért a filmkészí­tésben már volt némi eredményünk. A Staff nevű alternatí­v extrém filmfesztiválon már legelső snowboardos filmünk ‒ amely egy 1 megapixeles kompakt fényképezővel készült ‒ is különdí­jat kapott, a következő évben második helyezést, a harmadik évben pedig elsők lettünk a kategóriánkban.

Milán: ‒ Az első autós anyagot végül teljesen saját erőből oldottuk meg, akkor, amikor egyikünk végül össze tudott szedni pénzt álmai autójára, egy akkoriban egész olcsó Toyota MR2-esre. Nem volt valami nagy rutinunk az autós forgatásban, egész nyáron vettük fel az anyagokat, hatalmas mennyiség gyűlt össze, aztán összevágtuk és feltettük a netre. Minket is meglepett a sikere, amely messze túlnyúlt a személyes ismeretségeken, idegenektől is sok gratulációt, biztatást kaptunk. Aztán jött az álomszerű fordulat, az első felajánlás, hogy „gyertek, forgassatok az én autómról is”.
Öt év alatt eljutottunk oda, hogy számí­tunk ebben a műfajban, kezdenek jönni projektszerű megrendelések is. Eleinte nem nagyon ment át a szakmán a stí­lusunk. Kaptunk volna munkát, de úgy, hogy volt egy addig bevált séma, csináljunk aszerint filmet, persze olcsóbban, mint a már piacon lévők. Például emiatt nem vállaltuk el egy Opel Vectra-film elkészí­tését. Akkoriban nem nagyon akarták megfizetni a saját magunk felé támasztott minőségi igényt.

MR: ‒ Ez eddig autós történet. Hogyan lett ebből a Mopedmetál?

Milán: ‒ Budapest egy kicsit lenevelt minket az autózásról. A napi élet során ‒ munkába járni, ügyeket intézni – autózni nem igazán szórakoztató dolog. Nem motiválja az embert az autózásra. Valami alternatí­va kellett.

Simon: ‒ Rigó Petivel, aki ráadásul végzett motorszerelő, már a Turbometálba is besegí­tettünk, emellett mindannyiunknak volt valami mopedes kötődése. Adriánnak és Milánnak is volt gyermekkorában motorja, és akkoriban, már csak az életkorunk miatt is, az 50-esek jöhettek szóba.

Aztán Adrián egyszer kapott kölcsön egy Honda MB80-ast… megláttam a pizzéria előtt, ahol dolgozunk, és néztem, hogy ez mi? Nagyon durva! Akkor szembesültem azzal, hogy ez nagyon menő dolog, teljesen más, mintha robogóra ülnél…

Rigó Peti: ‒ Én a családból hoztam a motorokhoz való vonzódást. Ötéves koromban már volt egy mopedem. Aztán elvégeztem egy motorszerelő iskolát. Mindig is tetszettek az épí­tett gépek, amikor minden garázsban boardtrackereket épí­tettek, én is nekikezdtem. Fogtam egy 250-es stabilmotort, kipufogó nélkül… nem részletezem, lett egy jó drága szobadí­szem, amellyel papí­rok hí­ján az összes létező műszaki előí­rást áthágva nem mehettem ki az utcára. Elkezdtem valami észszerűbb megoldáson gondolkodni. Végül egy Cub 50-esből épí­tettem magamnak egy café racert, amellyel az EMAT-on, a hazai motorépí­tő versenyen is részt vettem.

Adrián: ‒ Egy kicsit valahogy a digitális világban is kezdődött ez az egész, nézegettük az Instagramon a mopedeket, lejöttek tök szép épí­tett café racerek. Láttuk, hogy Amerikában milyen hihetetlen kultuszuk van a mopedeknek. Aztán kitaláltuk, hogy szervezzünk egy összejövetelt. A név félig-meddig adott volt. Még korábban létezett egy őrült boardos csapat, a Metalbros, mi, vidéki srácok ennek mintájára Agrometalnak neveztük a snowboardos csapatunkat. Amikor jött az autós őrület, magától értetődő volt a Turbometal, a motoros vonalnak pedig a Mopedmetal név. 2013-ban meghirdettünk egy találkozót egy közös motorozással, és tökre meglepődtünk, amikor összejöttünk vagy negyvenen. A következő évben kilencvenen, tavaly pedig 140-en voltunk. Lett is egy kis feszültség, mert jöttek nagymotorokkal is, meg robogókkal is, és nehezen értették meg, hogy mi ezt nem nekik szerveztük.

galéria Mopedmetál - egy rendhagyó motoros közösség

MR: ‒ Bocs, de hát az MB sem a szó klasszikus értelmében vett moped…

Milán: ‒ Számunkra nem is a szó szoros értelemben vett pedálos moped a lényeg, hanem az, hogy 1992 előtti, rendszám nélküli, lehetőleg 50-es, 80-as kétkerekű legyen, ne legyen tucatrobogó, bár egy szép, veterán korú Vespa, vagy a Cubok azért beleférnek a képbe. A jelentkezéskor kértünk képet a motorról, és eldöntöttük, hogy belefér-e az elképzelésekbe, vagy sem. Tudjuk, hogy ez megosztó dolog, de mi hasonszőrűeknek, nem a motorosoknak úgy általában szerveztük ezt az eseményt. Egy kicsit belerontottunk a megszokott motoros szcénába, ami valami olyasmi, hogy minden motoros haver. Minket nem érdekelnek a nagyobb motorok. Ez fakadt eleinte az életkorból is, meg abból is, hogy ezt találjuk menőnek. Tegyük hozzá, praktikusnak is.

Elfilóztunk azon, hogy mi is számunkra a megfelelő közlekedési eszköz, ami nem megszokott, ami vagány. A fixizés már lecsengett, meg az valahogy a hipster kultúra része, és nem is motor. Fontos volt, hogy mivel tudunk azonosulni, mi illik az egyéniségünkhöz. A robogózásban nem találtunk semmi különöset. Végigmész a városon, és mintha láthatatlan lennél. Akkor jó egy motorozás, egy autózás, ha pár pillantással találkozol, párat megragadsz a megjelenéseddel. Nekünk például tetszik, hogy olyan bringákkal járunk, amelyek megosztóak. Egyeseknek nagyon bejönnek, elég sokan meg lesajnálják őket. Kifejezetten szeretjük, hogy rendszám nélküliek, úgy érzi az ember, hogy í­gy a törvényesség határán mozog, de félre ne értse valaki, nem élünk vissza vele, hiszen a legtöbb motor sebessége nem éri el a törvényes sebességhatárt.

MR: –  Akkor ti nem lobbiztok az 50-esek regisztrációjáért…

– Nem. Nekünk í­gy metál az élet.