Egy korszak vége: Bye-Bye Sporty

1957–2020: most, hogy végre igazán megszerettük, a Harley kifuttatja a Sportstert. Egy olyan motorkerékpártól kell búcsúznunk, amelyre kivételesen tökéletesen illik az egyébként oly elcsépelt „ikonikus” kifejezés. Itt az ideje egy utolsó szerelmes levélnek.

 

A Harley–Davidsonok történetében járatosak nyugodtan átugorhatják a következő bekezdést. Mindenki másnak azonban álljon itt a következő alapinformáció: a Sportster nem a Harley–Davidson egyik modellje. Egy teljes sorozat, amely különböző típusokat foglal magában. Alapvetően az összes Harley Sportster levegőhűtéses. 45 fokos, kétszelepes, kéthengeres erőforrása (manapság) vagy 883, vagy 1202 cm3-es. A kettő helyett négy alul fekvő vezérműtengelytől és a motorblokkba integrált váltótól eltekintve a Sportster erőforrása műszaki szempontból az Evolution motor utódja, amely a 80-as évek Shovelheadjét követte – amivel már helyben is vagyunk.

Ezt az alapjaiban meglehetősen régi erőforrást a Harley már nem fogja az új, Európában 2021- től az újonnan forgalomba helyezett motorkerékpárokra kötelező Euro5-ös szabványra frissíteni, ami megpecsételi a Sportster sorozat sorsát. Maga az amerikai cég azonban nem kívánja így megerősíteni a sorozat lezárását. A hivata- los milwaukee-i állásfoglalás szerint ugyanis azt tervezik, hogy a 2019-es EICMA vásáron bemutatott új, vízhűtéses, 60 fokos V2-es lép majd a helyébe – kezdetnek a Pan America elnevezésű hi-tech túraenduró személyében. Nem kell az egyszerű dolgok szerelmesének lenni ahhoz, hogy meglehetősen furcsának találjuk ezt az ötletet. Hiszen eddig mindig az egyszerűség volt a lényeg, maga a motorkerékpár, amely egy erőforrásból, két kerékből, kormányból és ülésből állt, ami a Sportster lényegét jelentette. Na meg persze az a lehetőség, hogy ezeket az alapösszetevőket a végtelenségig személyre lehessen szabni a customizing jegyében. Elismerjük, eltartott egy ideig, míg a Sportster elérte mai kultuszstátuszát.

A kilencvenes években, amikor a Harley éppen megajándékozta az Evo-Twinnel és egy ötfokozatú váltóval, emellett a láncot is fogas szíjra cserélte, elsősorban kezdő és női motornak tekintették. Általában Fred ment elöl a Big-Twin Harley-val, Vilma pedig mögötte pöfögött a kicsi, akkoriban általában vidám színekben pompázó és gazdagon díszített Sportsterrel. A fordulat, melynek során a nőiből macsó motorrá vált, 2008-ban következett be a Sportster Nightster 1200-zal, amely egy olyan, aprónak tűnő, de sok finomságról tanúskodó dizájnerelemmel aratott tetszést, mint az indexbe rejtett hátsó lámpa – már gyárilag is brutálisan jól nézett ki, manapság például a BMW utánozza. Az egészet megfejelték még a Sportster Ironnal, amely 2009-ben a feketét nyilvánította az egyetlen motorkerékpárra alkalmas színnek. Back in black.

Azóta a Sportster maga a kerekeken gördülő rock ’n’ roll, ráadásul egyik napról a másikra kasszasikerré vált a Harley-Davidson számára: 2010 végén az XL 1200 X személyében (még egy alapvető információ: minden modern Sportster modellt az XL rövidítéssel jelöltek) hirtelen egy Sportster állt a (németországi) forgalomba helyezési statisztikák egyik előkelő helyén – ismertebb nevén ő a Sportster Forty-Eight. A Forty-Eight azóta nemcsak a Harley legjobban eladott Sportster modellje lett Németországban, hanem egy ideig a legkedveltebb Harley-típus is volt; 2014-ben pedig megközelítette a top tízes kört az összes gyártó modelljei között. Mégpedig úgy, hogy az ABS-en, épp csak 67 lóerős teljesítményen és a maga 7,9 literes térfogatával nevetségesen kicsi tankján kívül műszakilag semmi különlegeset nem kínál. Vagy éppen ezért!

Úgy általában a Sportsterrel a Harley tökéletesen megfelelt az idők szellemének, a Forty-Eighttel pedig pontosan célba talált. Nyilvánvaló, hogy még mindig van épp elég V motor-rajongó, akik egyszerűen motorozni szeretnek anélkül, hogy előtte az okostelefont Bluetoothon keresztül összekötnék a motor connectivity funkcióival. Elegen, akik a motort éppen úgy érezni akarják, mint a menetszelet, és ehhez azt is számításba veszik, hogy akár még vizesek is lehetnek, ha esik az eső. De félre az elmélkedéssel. A Sportster sorozat lezárásával – bár az amerikai belső piacra Yorkban (Pennsylvania, USA) még két évig gyártani fogják – egy korszak ér véget. Vajon a Harleynak sikerül-e megtalálnia a hasonlóan élvezetes folytatást?

Interjú

Matthias Maier. A Harley-kereskedők szövetségének elnöke és a Harley Factory Group vezetője, amelynek Hannoverben, Frankfurtban, Wiesbadenben és Wetzlarban is van székhelye

Matthias, kérlek, magyarázd meg, milyen jelentősége van a Sportster sorozatnak a Harley teljes modellpalettájában, illetve szerinted mi a különlegessége ennek a sorozatnak.

A Sportster motorok az utóbbi két évtizedben a Harley–Davidson teljes gyártásának 20 százalékát tették ki. Ebből 30-35 százalékot Európában adtak el. Tavaly például rekordszámú Sportstert értékesítettünk – annyit, mint már régóta nem. Ehhez jön még, hogy a modellek nagyon jól tartják az értéküket. Hosszú évekig nem volt igazán fontos módosítás a motorokon, mindig csak némi modellápolás. Ami persze nagymértékben hozzájárul az értéktartáshoz.

 Szerinted miért lettek ennyire sikeresek a Sportster modellek Európában az utóbbi években?

Tradicionálisak, műszakilag abszolút megbízhatók, ahogy mondtam, nem veszítenek nagyon az értékükből, a levegőhűtéses V2-esnek köszönhetően összehasonlíthatatlanul karakteresek, ráadásul tökéletes alapot adnak az átépítésekhez – hatalmas a hozzájuk való kiegészítők piaca. Szinte nincs két egyforma Sportster. A használt modellek iránt is nagy a kereslet. Ha kereskedőként egy használt Forty-Eight kerül az üzletbe, biztos, hogy legfeljebb négy hétig áll nálad. A piac minden, csak nem telített. Most, hogy véget ér a gyártása, a használt motorok ára ismét megemelkedett.

Mit jelent számodra az, hogy egy motor műszakilag megbízható? Rég elmúltak azok az idők, amikor elterjedt, hogy egy Harley „megjelöli a területét” – azaz folyatja az olajat. Teljesen rendben vannak műszakilag. A Motorrad tartóstesztjeinek első tíz helyezettje között jelenleg három Harley van, egy Softail az első helyen, az ötödiken pedig egy 1200-as Sportster. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy itt Hannoverben van egy vevőm, aki nyolc év alatt több mint 200 000 kilométert ment a 883 Super Low-jával – a motorhoz és a váltóhoz soha nem kellett hozzányúlni.

Most búcsúzni kell, az új generáció rajtra kész. Lesz egy hivatalos „temetési ceremónia”?

Nem, biztosan nem. Az amerikai piacra ugyebár még tovább gyártják a modellsorozatot, mivel ott még el lehet adni az Euro4-es követelményeknek megfelelő motorokat.

Az 1957 és 2020 közötti időszakból neked személy szerint melyik modell tetszik a legjobban?

Kettő olyan van, amelyik nagyon tetszik. A legelső, küllős kerekeken guruló Forty-Eight számomra ikon volt. Éppúgy, mint az XR 1000 – a két Dell’ Orto és a kecses tank összjátékát nagyon szépnek találom. Szerettem volna, ha még teljesíteni tudják az Euro5-ös szabványt. Még inkább most, amikor a motorkerékpárok iránt kereslet általában is megnőtt. A motorok dizájnja és az egész ősisége, a tradíciók máig megfelelnek a korszellemnek. De ami helyettük jönni fog, az is tetszik. Sikeres lesz, mert új utakat mutat. Csak jobb lett volna, ha a váltás egy kicsit lágyabb. 

„I Got You, Babe“

Mensch, Sportster, war’s das jetzt? Sporikám, hát ennyi volt? Mindennek vége? Nem lehet, minket rengeteg dolog köt össze, Te pedig igazán vonzó vagy – még ma is! Te vagy a legidősebb mind közül – 1957-ben láttad meg a napvilágot, és még ma is szolgálatban vagy. Nem csoda, hiszen egy laza babyboomer vagy. Szívesen hívod fel magadra a figyelmet újra és újra. Személyiséged kiütközik a tömegből, amely legkésőbb a hatvanas évektől kezdve elöntött bennünket. És a családodból egyikőtök sem néz ki úgy, mint a másik. Lenyűgöző! Egészen különleges vagy, karizmatikus. Újra és újra kitalálod magad. Egyszer lazán cirkálgatsz a Route 66-on, vagy éppen a Route nationale 7-en szeled át Franciaországot, vagy a B 3-ason mész Hannoverből Heidelbergbe. Aztán az ovális amerikai versenypályán száguldasz, és időnként játékosan, őrülten és talán egy kicsit vezethetetlenül unatkozó ékszerként találkozunk veled, ahogyan egy kiállításon álldogálsz. Hihetetlenül sokoldalú vagy.

Igen, egyedülálló vagy, de sok is vagy – nagyon sok. Hogy 1957 óta pontosan mennyi, azt senki sem tudja. Százezreknek kell lennie. Valahol az 1,65 milliós szám kering a köztudatban. Ami biztos, hogy az utóbbi időkben évente több mint 40 000 példánnyal gyarapodtál. Kábítószer vagy. Tudod, egy igazi kapudrog, amelynek kipróbálása nagy valószínűséggel vezet más drogok használatához és élvezetéhez. Így volt ez velünk is. Én pedig azóta nem tudom otthagyni ezt a wisconsini családi vállalkozást.

Emlékszel még, amikor megismertük egymást? Hát igen, a megismerkedés nem teljesen igaz, hiszen már korábban is ismertelek. Valahogyan. A rongyossá olvasott motorosújságokból. A rengeteg összegyűjtött prospektusból. Az álmokból, amelyeket álmodtam. Az „Easy Rider“ szellemétől lelkesen. A Byrds zenéjével – „I wasn’t born to follow“ − alá- festve. Igaz, nem Te voltál az első, elismerem, voltak mások is előtted. Azok a kicsi japánok – olcsók és kezesek. Bocs, nem volt mindig pénzem… Aztán tüzes olaszok, csodaszépek, de valahogy túlságosan szeszélyesek és igényesek. De most őszintén: fiatal motoros éveimben végig ott voltál a fejemben. És egyszer csak eljött az idő. Valamikor a kilencvenes évek elején lehetett. A munkám elég stresszes volt, és elegem lett abból, hogy a szabadidőmben is ész nélkül rohangáljak. Egyszerűen csak gurulni akartam – egy olyannal, mint Te.

Amikor végre találkoztunk, rögtön elvarázsoltál. Ott álltam, farmerben és pólóban, dadogva az örömtől. Te teljes nyugalommal, szűk fekete ruhában. „You and me, babe, how about it?“ Tudtam, hogy Neked sem én voltam az első, de a szíved elég nagy volt nekem. 883 köbcenti, hogy pontosak legyünk. Hallottam dörgő és kissé egyenletlen ritmusát, és éreztem minden dobbanását. Minden gyújtás egy kis vulkánkitörés, egy édes földrengés, amelyeknél a tarkómon felállt a szőr. Igen, tele voltál élettel. Mint egy állat. Tudtál bömbölni és reszketni az izgalomtól. Te voltál az, egy a sok közül. Kellett, hogy az enyém légy. Ráadásul akkoriban még egy plasztikai sebész is dolgozott rajtad – ízléssel. A már amúgy is szép arányaidat tovább finomította, hangodat félreismerhetetlen amerikai akcentussal gazdagította.

Sokan óvtak Tőled. Folyadékok mindenhol, ahová nem valók, alapvetően romlott jellem, megbízhatatlan, és szinte mindig meglazul egy csavarja. Micsoda hülyeség – valójában nemcsak hihetetlenül szexi voltál, hanem csodásan egyszerű is. Ha pedig az kellett – megbízható, mint egy svájci óra. Na jó – majdnem. Veled új életem kezdődött. Már akkor örültem Neked, amikor még csak közeledtem feléd, felvettem a sisakomat és felhúztam a régi bőrdzseki cipzárját. És minden alkalommal, amikor üresben dohogó ritmussal életre keltél, lelki szemeim előtt egy film kezdett futni. Egy film a szabadságról. Kilencvenévnyi milwaukee-i motorkerékpár-történelemről. Otthonod végtelen országútjairól és az elképesztően hosszú motorozásról a horizont felé. És tudtam: aki mindezt érezni tudta, az Veled mindenképpen jól járt. Az élére vasalt, zárt sisakos, textilruhás adatfetisiszták hidegen hagytak volna Téged, de egy hozzám hasonlónak odasúgtad: „Gyere, élvezzük együtt a szabadságot, mi ketten, mindegy, mennyi ideig tart, mindegy, hogy hívják az országutat, és melyik földrészen fekszik. ’Cause tramps like us, baby, we were born to run!“

A szabályokra sem adtál sokat – például, ami a túrázásra vonatkozik: „Mi? Hiszen ez egy borsónyi tank, drágám! Ha a Szaharába vagy a Nordkapra akarsz menni, akkor válassz valaki mást!“ A többiek találkozhattak velünk a környék kávéházai és fagyizói előtt. Vagy ha a sebességről volt szó: „Jaj fiúk, egy modell nem rohan, ő finoman végiglejt a kifutón – miközben mindenki őt nézi.“ Így hát én sem rohantam, és élveztem, hogy veled lelassulhatok. Aztán ott volt a csajozás. „Hé, ahhoz egy guruló kanapé kell! Én csak lengővillán lévő lábtartókkal és egy aprócska üléssel tudok szolgálni a sárvédőn.“ Utóbbira egyszer egy lány lekicsinylően azt mondta: csokoládéülés. Mivelhogy legfeljebb akkora, mint egy tábla csoki. Ő ment, Te maradtál. Hát igen, így alakult.

Akkor már jobban illett hozzánk a kedves szomszéd lány, aki leszállva bájosan megjegyezte, hogy a „good vibrations” teljesen átjárták. Vagy a vörös hajú szépség a pult mögött, aki a kirakaton kinézve álmodozó pillantásokat vetett rád, majd ki is mondta: „Milyen szép motor!” Megértettem, például nyári estéken, amikor egy sörrel a kezemben csak nézegettelek, ahogyan álltál előttem a garázsban. Elismerem, lenyűgöztél, elkezdtem olyan ruhákat hordani, amelyeken a Te neved állt, szép dolgokat vettem Neked. Hűséges voltál hozzám és soha – majdnem soha – nem hagytál cserben.

Már az első közös telünkön könyveket olvastam Rólad és rokonságodról. A piszkos testvéredről, akit XR 750-nek hívtak, akivel 1970 óta minden amerikai flat track eseményen találkoztunk, a Café Racerről és az XR 1000-ről, családod öntöttvas ironheadekkel ellátott forróvérű tagjairól. Ők a hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején léptek színre – néhány évvel azelőtt, hogy a Spori-Evók könnyűfém generációja meghódította volna a világot, aminek ’86-ban kellett lennie. Imádtalak Téged és a hozzád tartozókat – igen, őszintén. De aztán megint megtörtént. Neki is fekete volt a lelke, de egy hajszállal nagyobb volt, mint Te. Valahogy felnőttesebb. 1340 köbcentis szívvel megáldva. Jó, hogy akkoriban pont Rád is szemet vetett valaki… Elhagytalak valaki másért. De egyre gyakrabban gondolok a közösen eltöltött időnkre. Egy pár, mint Harley és Davidson. Emlékszel még közös kirándulásainkra? A közeli hegyekbe, a folyóhoz, a haverokhoz? Más laza Milwaukee-nők jöttek és mentek – de Te örökre megmaradtál emlékeimben. Oké, azután is figyelemmel kísértem az életedet: az elmúlt két évtizedben tényleg egy csomót lehetett olvasni Rólad a vonatkozó újságokban.

Négy évvel az ezredforduló után egy teljesen új generációról beszéltek, az átalakított kéthengeresről, a rezgések kordában tartásáról, új vázról – nem rossz! 2007-ben aztán ötven lettél. Le a kalappal, baby, brutálisan jól tartod magad! Kerek születésnapodra befecskendezéssel ajándékoztak meg. És aztán, mint egy elemi csapás: 2010-ben testvéred született a milwaukee-i szülészeten, Forty-Eightnek nevezték el, hajszál híján megint elgyengültem. 2014-ben jöttek a forradalmi újítások, mint az ABS, a can-adatbus és egy korszerű kijelző. Minden szép és jó volt, hiszen Téged sosem rontottak el a modern idők. A kezdetektől XXL-es gerinced volt. Minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok benne: nem lett volna szabad akkoriban elengednem Téged. De nem állította egyszer valaki, hogy soha nincs késő az újrakezdéshez? Márpedig mikor, ha nem most? Ismét itt az ideje egy olyan vad dolognak, mint amilyen Te vagy. Még ha soha többé nem kaphatlak is meg, mindegy.