Ducati MH 900e – Vissza a jöví´be

MH 900e – ez leginkább úgy hangzik, mint egy gyógyszervegyészeti rövidí­tés. Pedig jelentése „Mike Hailwood evoluzione.”


Az idõsebbek még bizonyára jól emlékeznek arra a legendás angol férfiúra, aki a 60-as években kilenc világbajnoki cí­met szerzett, majd a Forma–1 berkeiben tette próbára képességeit, ahonnan súlyos sérülését követõen 1978-ban dicsõségesen tért vissza a motorozás világába a Man-szigeti verseny megnyerésével (l.: mr 89/1., 90/1.). Igen, épp azon a szimbolikus jelentõséggel bí­ró Man-szigeti versenyen, épp egy Ducatival, és épp Mike Hailwood, a veterán, nyugdí­jkorhatárhoz közelí­tõ versenyzõ, a nürburgringi autóbaleset óta lényegében mozgásképtelen lábával. így kelt életre a legenda: „Mike the Bike”, és a Ducati hirtelen újra tényezõvé vált a motoros körökben.

A Ducatinál már régóta elérkezettnek látják az idõt arra, hogy a legenda ismét testet ölthessen. Pierre Terblanche-t, a Ducati vezetõ formatervezõjét Mike Hailwood 1978-as diadalmas motorja ihlette meg, illetve annak legendás tankülésvonala a mély comb- és karkivágással, í­gy született meg a Ducati MH 900e, ami tervezõje megfogalmazása szerint egy neoklasszicista küllemû nemes mûtárgy.

A Ducati 2000 darabos szériát kí­ván gyártani ebbõl a modellbõl, amelynek ára 15 000 Euro és csak interneten keresztül rendelhetí´ meg. Mindemellett, vagy ennek ellenére, a Bolognában gyártott teljes széria szinte minden darabja elkelt. Sõt, még váratta is megrendelõit, mert az eredeti terv szerint a Bimotánál szerelték volna a különösen igényesen kidolgozott gépeket, de mivel a riminibeli vállalat csõdbe ment és beszüntette a gyártást, Bolognában kellett felszerelni a gyártási sort. De immár elkészült: szülõföldjén próbálhattam ki a 0000 alvázszámú elsõ szériadarabot.

Az MH 900-as modern befecskendezése és motormanagentje nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a modell nem korabeli versenyreplica, látványa mégis a „régi idõk szellemét” idézi. Talán azért van í­gy, mert a motoros inkább a motoron, semmint a motorban ül, keze a két mélyen és szûken elhelyezett kormánycsutkán, mí­g igen szellõs, 82,5 cm-es magasságban találja meg sportos-spártai ülõhelyét. Tehát a kezek mélyen lent, a fenék relatí­ve hátul és fent, felsõtest mélyen elõredöntve, és máris fellép az „egy fatuskón hasalok”-érzés.

Kényelmetlennek hangzik, de ehhez szerencsére könnyed-elegáns épí­tés társul, kezes futómû, könnyû, 186 kg-os súly, és mindezek együtt hihetetlenül szórakoztató motorozást tesznek lehetõvé. A kanyargós utak hõse játékos könnyedséggel vesz kanyart kanyar után, hajszálpontosan követi a kiválasztott í­veket, jó fékei engedelmesen végzik dolgukat, az elsõ villa kitûnõen semlegesí­ti az ú egyenetlenségeit. Egyedül a Paioli-rugóstag mutat gyakran túlterheltséget, és a gyors kanyarkombinációkban kellemetlen pumpáló mozgást produkál. Ez biztosan nem tetszene Mike Hailwoodnak, bár az MH 900e még vele sem lenne esélyes a gyõzelemre a Tourist Trophyn. 75 lóerõvel ma már nem lehet az áhí­tott Man-szigeti trófeának még a közelébe sem jutni. De a mindennapi igényeket remekül kielégí­ti, különösen, ha olyan kifejezõen és homogén módon jelenik meg, mint ahogyan az MH 900e prezentálja. Ez a teljesí­tmény nem pusztán 75 lóerõ. Benne van az a megfoghatatlan valami, amire csak a nagy V kettesek képesek. A teljesí­tmény nemcsak leadásra kerül, hanem a forgattyús ház legmélyérõl elementáris erõvel tör felszí­nre, í­gy lesz minden egyes aszfaltra vitt lóerõ felejthetetlen ajándék.

Az ezt produkáló erõforrás közeli rokona az öreg kétszelepes 900-as Monster-motornak, azzal a különbséggel, hogy még alacsonyabb fordulatszámtól már komoly teljesí­tményt ad le, viszont magas fordulatszámokon egy kicsit gyengébb. Mindezért az exkluzí­v, hatalmas rozsdadamentes acél dobokban végzõdõ kipufogórendszer a felelõs, melynek hangja amolyan igazi 70-es évekbeli: az MH 900e nem dörmög, az MH 900e nem kiabál, az MH 900e üvölt. Méghozzá teli torokból.

Pierre Terblanche szigorúan ragaszkodott a hagyományokhoz. Sajnos olyan szigorúan, hogy nem tartotta megengedhetõnek, hogy az MH-t a mai Ducatik gyújtásmegszakí­tós oldalsztenderével szereljék fel. Talán esztétikai érzékét zavarta a különbség, talán idegesí­tette az eltérés. Minket meg az idegesí­t, hogy egy visszaugró oldaltámasz tönkreteheti féltve õrzött motorunkat. Bár meglehet, igaza van, hiszen az MH-t kár letámasztani. Ezzel a motorral menni kell. Gyönyörködni a motorozásban, élvezni mindazt, amit ez a  gép adni tud, és sajnálni, ha megérkeztünk. Bár úvonalunk megválasztásánál vegyük figyelembe azt is, hogy esetleg meg kell fordulnunk. Tekintettel neoklasszikus küllemû motorunk nullához közelí­tõ szabad kormánymozgására, nem biztos, hogy jó ötlet a szûk utakon való közlekedés.


Szólnunk kell még a tükrökrõl is. Jó, jó, megszoktuk, hogy Ducatink visszapillantóiban saját vállunkon kí­vül mást nem nagyon látunk, de hogy egyáltalán semmit… Belsõ informátoraink szerint az eredeti tervekben szerepelt még egy szériatartozéknak szánt „visszapillantó-kamera” is, mely a mögöttünk haladó forgalom képeit lett volna hivatva elénk tárni a mûszerfal képernyõjén. Jó terv volt, de sajnos áldozatául esett a gazdasági osztály piros ceruzájának…

Összegzésül elmondhatjuk, hogy a Ducati MH 900 evoluzione nem a mindennapok motorja. Sokkal inkább a motorok és motorozás ünnepeire szánt kétkerekû. A motor összbenyomása és részletei is leginkább egy mûalkotásra emlékeztetnek. A forgattyús ház az olajteknõ-imitációval a királytengelyes Ducati-motorok korát idézi, még akkor is, ha ez az „olajteknõ” mûanyagból készült. Vagy az öntött Marchesi-kerekek, öt leheletfinom küllõvel. Sokáig lehetne még sorolni a gyönyörû részleteket, de talán legfontosabb a név, amit a motor visel: Mike Hailwood, aki 1981-ben lelte halálát közúi autóbalesetben. Az í´ szelleme él tovább ebben a varázslatos gépben, és az í´ szelleme érint meg mindenkit, aki a gép közelébe kerül.

Aki aztán meg is vette, az miután felül a mindössze 8,5 literes tank mögé, újra és újra helyeselni fogja választását, és mindenki, aki csak megszólí­tja, ismét és ismét megerõsí­ti majd ebben. Mike Hailwood TT-gyõzelme nélkül, ma talán dí­zelmotorok készülnének a Ducatinál, mint ahogy az akkori management, a nyereségesség szempontjából szerette volna. Bizonyára kitûnõ dí­zelmotorokat gyártana a Ducati, de biztosan egyik sem volna olyan izgalmas és szemet gyönyörködtetõ, mint az MH 900 evoluzione.