DKW NZ 350 – Zsákból szórt hadtörténelem

Elakadtam. A motor jár, a hátsó kerék siví­tva forog, azonban nem haladok egy centit sem. A laza, kavicsos homokban egy pillanat alatt elsüllyedt a DKW hátulja, és nincs más lehetőség, mint a tolás. De legalább nem lőnek rám.

A solti Duna-parton vagyok, nem messze a dunaföldvári hí­dtól, ahol a második világháború legvéresebb átkelőharcai zajlottak 1944 őszén. A jobb parti töltés az elkeseredetten védekező magyar csapatok kezén volt, és onnan géppuskával lőtték a rohamcsónakokban ülő szovjeteket, akiknek csak töredéke maradhatott életben, a hajók többsége még a folyó közepén megsemmisült. Talán ahol állok, itt is akad töltényhüvely, aknaszilánk a homok mélyén, hogy hátborzongatóbb dolgokra ne is gondoljak. De a háború régen volt, a folyó most csendesen, mondhatni bölcs rezignációval ballag a távoli torkolat felé, és annyira békés minden, hogy nehezen hihető az egykor volt öldöklés.

Motorok DKW NZ 350

A katonai DKW motorkerékpárban már csak a régi motort látják a nézelődők is, hiába van rajta MG42-es géppuska. Játék az egész csupán, és lelkesen ismerik fel a motorosban a tősgyökeres solti Tóth Norbertet, akit minden erre járó barátsággal üdvözöl. És nincsenek kevesen, úgy tűnik, a soltiaknak a Duna-part éppoly kedves sétatér, mint a pestieknek, leszámí­tva, hogy itt a korzó homok és gyep csupán.

Ez a népszerűség bosszantó, amikor mindig megjelenik egy-két kí­váncsiskodó a motor mellett és egyben a fényképezőgép keresőjében, de jól jön, amikor a DKW-t ki kell tolni a homokcsapdából. Ezt a motort nem terepjárásra tervezték, olyan, mint Piszkos Fred, a zord külső érző szí­vet, pontosabban tornából felmentett fizikumot takar.

Kezdjük az elején: a DKW NZ 350 soha nem készült oldalkocsi hordozására. Szóló motorként adták ki a német hadseregnek is, és ha elő is fordult a Wehrmachtnál, hogy harmadik kereket csatoltak a tí­pushoz, az csak egyéni kezdeményezésű kivétel, amely erősí­ti a szabályt. Más kérdés, hogy a későbbiekben, amikor a háború után nálunk magánkézbe kerültek ezek a gépek, már gyakran lett belőlük oldalkocsis motor. Tóth Norbert DKW-jának a forgalmi engedélyében (még a szürke kis könyvről beszélünk) is í­gy szerepelt.

Hadtörténet
A solti hí­dfő a Duna bal partján lévő védvonal része volt, néhány kiépí­tett támponttal, harckocsiárkokkal, aknamezőkkel. Teljes hossza közel húsz kilométer. Parancsnoka 1944. október 12-től Matolcsy Elek vezérőrnagy, később Kesseő László vezérőrnagy. A hí­dfőt november elejétől folyamatosan támadták a szovjet csapatok, velük szemben a magyar egységek mellett német SS alakulatok harcoltak. Önfeláldozó védelem után az állásokat november 13-áról 14-ére virradó éjjelen feladták, hajnalban felrobbantva a dunaföldvári hidat.



– Egy kereskedőtől vásároltam, 350 ezer forintot kért érte, és nem engedett egy fillért sem, pedig nagyon rossz állapotban volt, és az összes kurrens alkatrész hiányzott – mesélte a beszerzésről Norbi. – Emlékszem, szétszedve, zsákokban tárolta az öreg a DKW dolgait, és amikor elmentem hozzá megnézni, fél méter magasról szórta ki a földre az első zsák tartalmát. Mondtam, várjon, inkább kiszedem én, egyesével. Utóbb, már a restaurálás idején Norbi felkereste a motor forgalmi engedélyébe bejegyzett utolsó tulajdonost. Kiderült, 1985-ben meghalt, a felesége azonban jól emlékezett a DKW-ra. Főleg, mert férje a lakásban rakta össze, ami nyilván nem lehetett túl bensőséges és otthonbarát folyamat a panelház harmadik emeletén. Később jártak a DKW-val a Balatonnál is, ez már nyilván melegebb árnyalatot képviselt az emlékekben.

Motorok DKW NZ 350

Az oldalkocsi elkallódott az idők során, könnyen lehet, hogy magyar, kisipari termék volt. Éppen az ilyen, családi utazó és munkahelyi ingázó járművé előléptetett motorkerékpárok miatt alakult ki nagy kereslet az oldalkocsik iránt az ötvenes években, amit néhány kisiparos próbált kielégí­teni. Stoye oldalkocsi akkoriban elvétve jutott magyar földre, csak később, a hetvenes években hoztak magukkal ilyeneket az NDK-ban dolgozó magyar szakmunkások.

Norbi a Stoyét itthon vette, Pápán készült, az eredeti pontos másolata. Szerencsés választásnak bizonyult, mert elég könnyű, a 350-es, 11 lóerős motor erőlködés nélkül megbirkózik vele még akkor is, ha utassal terhelt. Minthogy szinte új volt, épp csak festeni kellett.

Annál több tennivaló akadt a motorral. Mivel Norbi egy-két NZ-t már rendbe tett, rutinosan vette az akadályokat, és néhány hónap alatt be is fejezte a munkát. Sikertörténet az eredeti pumpa és a középállvány beszerzése, mindkettő nagy ritkaság. Utóbbi a szomszédos városban, Dunaföldváron került elő egy öreg szerelőtől, a „sivatagi” levegőszűrővel együtt. Az NZ-szakértők először mindig a gyújtáskapcsolót nézik (SP13), ami itt eredeti, csak a fedél utángyártott. Ebből egy gyári van Norbi műhelyében, arról valaki leköszörülte a DKW feliratot, nyilván egy Izs 350-es papí­rjaival állí­tották forgalomba a német motorkerékpárt. Magyarázatként meg kell emlí­teni, hogy az orosz Izs 350 és a DKW NZ 350 közeli rokonságban vannak, a háború után a győztesek jóvátételben áttelepí­tették a német gyártósort Ukrajnába.

Magyarországra viszonylag sok Izs 49 került, egyebek között a honvédség kapta felderí­tőmotornak, és ezek egy részéhez később donorként felhasználták civil gazdáik a DKW-elemeket, és fordí­tva. így volt lehetséges, hogy Norbi a DKW felújí­tásához gyári új Izs 49 főtengelyt használjon, amely hosszú évek óta pihent orosz zsí­rpapí­rban az egyik barátja édesapjánál, aki egy téesz felszámolásánál jutott hozzá más kacatokkal együtt. Ugyancsak az Izs-vonalat követve került hozzá új dugattyú, kuplunglamella, a gyújtás pedig MZ, talán nem meglepő, hogy az is tökéletesen passzol az 1944-es DKW-ra.

A DKW NZ 350 soha nem volt rendszeresí­tve a magyar királyi honvédségnél. Annál többet használtak a németek, a legyártott több mint 57 ezer darabból a legtöbb a Wehrmacht egységeinél kötött ki, ahol a főleg felderí­tő, illetve hí­rvivő szolgálatba került. Utóbbi nyomán az NZ 350-eseket „futármotorként” kezdték emlegetni. Nagyjából három változat különböztethető meg. 1943-ban történt az első áttervezés, amikor új légszűrőt és kisebb fényszórót alkalmaztak. Akkor jelent meg a keskenyebb sárvédő és más lett a főtengely. Ezek az NZ 350/1943 tí­pusok. 1944-ben ismét változtattak, egyebek között a forgattyúsház öntvényén, azt a tí­pust NZ350-1 néven jegyzik.

Motorok DKW NZ 350

A festés időszakonként és hadszí­nterenként változott, az itt látható a matt szürke (Wehrmacht) verzió. Az NZ 350 valójában nem katonai motornak termett, a 120 mm-es szabadmagasság és a kerékhez simuló sárvédők sok bosszúságot okoztak a használóknak. 

Vaskarter
Ezt a tí­pust „vaskarteres” néven tartja számon a veteránmotoros társadalom. Eredetileg könnyűfém ötvözetből készült a forgattyúsház, de a háború vége felé, 1944-től, amikor a nyersanyaghiány miatt az alumí­niummal spórolni kellett, vasöntvény alkalmazására tértek át. Az 1939-től 1945-ig gyártott NZ 350-ből 57 ezer készült, közülük 12 ezer volt vashengeres.



Azt mindig tudtam, hogy a veteránosok kitartó emberek, és Tóth Norbert megerősí­tette hitemet. Épp az utolsó helyszí­nre vitte át a motorját, amikor a kuplungbovdent a kiemelőkar furatában tartó rézhengerecske nesztelenül levetette magát a dús fűbe. Én egy percet sem áldoztam volna a keresésre, de Norbit más fából faragták. Bár csak nagyjából tudta, hol történhetett a baleset, nekiállt átfésülni a rétet. Gondoltam, ezzel estig jól elleszünk, aztán meg szép éjszakai képeket csinálok a Dunáról motorpróba helyett. Alig telt el félóra, és meglett a bigyó. Utána még félórát küzdött Norbi a visszaszereléssel, de hiába, í­gy végül kuplung nélkül mentem próbaúra. Minden körnél egy lejtő tetején állí­tottam le a motort, megbeszéltük a fotózást, meglöktem, betapostam a váltót, és már repesztettem is. Egy katonai motornál nem árt, ha kuplungkar nélkül is lehet menekülni.