Ennyit még nem szenvedtem motoron. 320 km volt Reykjavíkig, de úgy éreztem, ilyen tempóval sohasem fogunk odaérni. Földutakon, óriási hegyeken át, olyan szerpentineken próbáltunk előrébb jutni, ahol semmi korlát nem volt, csak az irdatlan mélység alattunk, és a tomboló vihar.

Szöveg és képek Berecz András

9. nap – Izland, defekt, szilvapálinka

Reggel a hangosbemondó ébresz­tett. Közeledtünk Izlandhoz, és mindenképpen látni akartam a ha­jóról is a szigetet. Seyðisfjörður, a kikötő, egy öböl végén feküdt, ér­dekes volt, ahogy felbukkantak a kissé ködbe burkolózó partok. Mi­után lementünk a hajóról, a vá­mosok megállítottak, és minden­kinek egy matricát ragasztottak a motorjára, ami nélkül nem lehet elhagyni Izlandot. Utána beterel­tek motorostul egy helyiségbe, és megkérdezték, van-e nálunk cigi vagy alkohol. Pénzváltás és tanko­lás után Vopnafjorður felé vettük az irányt, az út aszfalt és murva kö­zött váltakozott. A murván is jól le­hetett haladni, néhol kicsit sáros volt, de azért lehetett tartani a 80 km/h-s tempót.

Túra: Izland – MZ-s kalandorunk, Berecz András indult a távoli sziget felfedezésére

Az idén végre elérkezett az idő, hogy egy …

Porshöfn felé iga­zi offroad szakasz jött, olyan he­gyeken keltünk át, ahol az út szé­lén még hó volt. Sajnos a nagy ködben nem sokat lehetett lát­ni. Tankolás, motormosás. Izlan­don a benzinkutaknál vannak ingyenes mosók, ahol rendbe le­het tenni a járműveket egy-egy offroad szakasz után. Hirtelen el­kezdett alattam kacsázni a mo­tor. Defekt. Tartalék tömlő volt ná­lam, így a többiek segítségével pillanatok alatt kicseréltük a bel­sőt, irány Raufarhöfn felé. Keres­tünk egy hostelt, de csak egy tele­fonszám volt kiírva. Hiába hívtuk, nem vették fel. Nem érezték meg a bizniszt. Így letáboroztunk a kempingplaccon. Vacsora, szilva­pálinka, naplóírás.

10. nap – Vízesés vízesés hátán, Gézának annyi

Csak nem akart szűnni az eső. Összepakoltunk, elindultunk, tan­koltunk. Volt a közelben egy ér­dekes kanyon, amit meg szeret­tünk volna nézni közelről, de nem találtuk meg a bejáratot. Géza túltankolta a motorját, sztende­ren folyt belőle a benzin, így elin­dult, hogy egy keveset elfogyasszon belőle. Vártunk rá, de nem jött vissza. A telefonszámát nem tudtuk. Gézának annyi. Elindul­tunk a Dettifoss-vízesés felé, hát­ha arra ment. Az idő elég szeles volt, csak 50-60 km/h-s tempó­val tudtunk menni még az asz­faltúton is, aztán rákanyarodtunk egy olyan útra, ahová csak 4×4- es autóval szabadott behajtani. Terepmotoroztunk 50 km-t egy kősivatagon keresztül, és meg­érkeztünk Európa legbővizűbb ví­zeséséhez. Már a parkolóból le­hetett látni a felszálló vízpárát, lent pedig igazán fantasztikus látvány fogadott. A szomszédos Selfoss-vízesés is szuper, amel­lett pedig van még több kis ví­zesés.

További terv, meg­nézzük az Askja kráterét. Probléma: több mint 100 km motorozás nagyon kemény terepen, nincs a közelben benzinkút. Privát probléma: ne­kem csak az oda útra volt üzemanyagom. Így ezt elhalasz­tottuk. Elmentünk a Myvatn-tó környékére, ahol rengeteg érde­kes látnivaló van. Először meg­néztük a Námafjall geotermikus vidéket. A gőz fütyülve tör fel a föld alól, máshol pedig kis göd­rökben fortyog a tűzforró iszap. Aztán jött a hét km-re lévő Krafla vulkán krátere, mélyén gyönyörű kék tó, az egyik oldalán kietlen, barna hegyoldal, másik oldalán lávamező. Itt is több helyen gőz tört fel a föld alól. Szó szerint for­ró volt a talaj a lábunk alatt. Alvás Reykjahliðban, a kempingben.

11. nap – Kalandok Sylviában, csak fel ne boruljunk

A mai terv a husavíki bálnales. A Husavík felé vezető 85-ös út hol aszfaltos, hol murvás, de végig le­het 80-90-es tempóval haladni rajta. A bálnanéző hajók kikötőjé­ben egy kis tölgyfából készült ha­jóra szálltunk, amit Sylviának hív­tak. Állítólag ezek nem zavarják a bálnákat. Hatalmas hullámzásban indultunk útnak, először úgy tűnt, rögtön felborulunk. Elhaladtunk a Flatey nevű kis sziget mellett, ahol csak pár ház és egy templom volt. Itt is eltűnődtem azon, hogy egy ilyen helyen mit lehet csinálni egy életen át. Pedig a helyiek bizto­san élvezik a nyugodt életüket, és semmi pénzért nem cserélnének velem. Jó órás hánykolódás után megérkeztünk oda, ahol a bálnák tanyáznak. Leállították a motoro­kat, egy ember folyamatosan fi­gyelte az árbockosárból, hogy hol bukkannak fel a bálnák. Általában egyszerre egy, de volt olyan, hogy kettő is felbukkant egymás mel­lett. Megmutatták a hátukat, fúj­ták a vizet, pont úgy, ahogy a fil­meken látni. Hatalmasak voltak. A visszaúton megkínáltak forró csokival és süteménnyel, és a part­tól nem messze ráadásként delfi­neket láttunk ugrálni. Csodás ki­rándulásban volt részünk. Néha esett, de aztán újra kisütött a nap, így gyorsan megszáradtunk a szél­ben. Aki igényelte, kapott vízálló kezeslábast, mivel mi motorosru­hában voltunk, nem kértünk. Késő délután értünk partot, így elindul­tunk Akureyri felé kempingezni. Egy nagy hegyről lefelé ereszked­ve megpillantottuk a várost. Hatal­mas havas hegyekkel körülvéve, egy öböl partján terült el Izland második legnagyobb városa. Azt mondják, hogy ez a legnaposabb város a szigeten.

12. nap – Highlanderek, forró für­dő öt fokban

A város előtt van egy motormú­zeum, amit meg szerettünk vol­na nézni. A nyitásig leültünk egy padra, megtervezni a napunkat. Azt beszéltük meg, hogy ma ne­kivágunk a teljesen lakatlan iz­landi felföldnek. Az F35-ös, úgy­nevezett Kjölur utat néztük ki. A múzeumban rengeteg érdekes motor volt a Jawa Peraktól a Wan­kel-motoros Herkulesig. A kul­túra után az 1-es főúton indul­tunk nyugatnak. A felföld előtti utolsó városban megtankoltunk, megebédeltünk, és feltöltöttük az élelmiszerkészletünket, mert a következő 200 km-es földúton semmiféle infrastruktúra nincs. Megtöltöttük a tartalék üzem­anyagkannát is, és megbeszéltük, hogy én megyek elöl, mert a töb­biek komoly túraenduró moto­rokkal voltak, így jobban tudnak alkalmazkodni az én tempómhoz, mintha fordítva lenne. Azért itt is tudtuk tartani a 80-85 km/h-t.

A vizes földúton eleinte lelassítot­tam, de aztán rájöttem, hogy ez a vulkáni hamu még esős időben sem csúszik. Elértünk egy nagy tóhoz, ahol megpihentünk, és le­fotóztuk a motorokat a tóparton. A hveravelliri útkereszteződésnél javasoltam, hogy térjünk le, mert az útikönyvem egy érdekes geo­termikus vidéket írt arrafelé. Már messziről lehetett látni a felszálló gőzt. Leparkoltunk a motorokkal, és körbejártuk a környéket. Ez is olyasmi volt, mint amit a Myvatn-tónál láttunk, kis medencékben bugyog a tűzforró víz, máshol pe­dig fütyülve tör elő a gőz a föld alól. Úgy döntöttünk, itt fogunk éjszakázni a felföldön. Sátrat ver­tünk, átöltöztünk fürdőnadrágba, és jó hosszan üldögéltünk a forró vízben, egy kis természetes me­dencében. Az öt fokban nem na­gyon akarózott kijönni. Egy rövid eső után mégis rászántuk ma­gunkat. Megvacsoráztunk, majd a szlovák srácoktól kaptam olyan rumos teát, amitől alig találtam be a sátramba.

13. nap – Folyóátkelések és kő­zetlemezek találkozása

Éjjel nagyon lehűlt a levegő, fagypont körül volt a hőmérséklet, és egész éjjel szakadt az eső. Mi­vel egy kis meleg vizű patak mel­lé tettem a sátram, tartottam tőle, hogy elönt a víz, de ez szerencsére nem következett be. Este kitettem a ruhát és a törülközőt szárad­ni… Nem nagyon akarózott kikel­ni a jó meleg hálózsákból, de mire elindultunk, elállt az eső. Men­tünk tovább a kősivatagon keresz­tül, hatalmas havas hegyek között motorozva. A tegnapinál lassabb tempóra kellett váltanunk, mert az árkok megteltek vízzel, és nem lehetett látni, hogy mekkora kö­vek vannak az alján. Érdekes érzés ilyen helyen motorozni, ahol 200 km hosszan semmi nincs, csak kö­vek, a távolban meg a Langjökull havas hegyei és gleccserei.

Úgy beszéltük meg, hogy folyóátkeléseknél a többiek elő­remennek, mert ők mégiscsak tú­raendurókkal vannak, aztán majd valahogy átúsztatjuk az MZ-t is. Végül csak egy folyón kellett át­kelnünk, de nem volt túl mély, le lehetett látni az aljára. Nagy len­dületet véve megállás nélkül sike­rült átkelnem. Délutánra átjutot­tunk a felföldön! Újra aszfaltúton motoroztunk. Először a Gull­foss-vízesést néztük meg. Én ennyi hatalmas vízesést még éle­temben nem láttam, mint itt az utóbbi pár napban. A parkoló­ban éppen csodálták a motort, de már megszoktam, hogy va­laki mindig odajön érdeklődni. Megálltunk minden gejzírek név­adójánál, a nagybetűs Geysirnél, ami már nem működik. A mellet­te lévő Strokkur kb. 5 percenként hatalmas magasságba lövell. Még felsétáltam a hegytetőre, mert arrafele kellett volna lennie egy krátertónak. Nem találtam meg, ellenben megnéztem felül­ről is a Strokkur kitörését. Innen a Þingvellir nemzeti park felé vet­tük az irányt, ahol letáboroztunk, megvacsoráztunk, és estefelé el­mentünk sétálni. Megnéztük az Öxarárfoss-vízesést és az eurázsi­ai és amerikai kőzetlemez találko­zását. A lemezek évente két cm-t távolodnak egymástól. A kem­ping pont a két kőzetlemez kö­zött lévő völgyben fekszik. Vajon egyszer csak majd leesik?

14. nap Barnafoss, Hraunfossar – és ez mind vízesés

Gyönyörű napsütésre és hatalmas szélre ébredtünk. Reykholt felé vettük az irányt, de előtte még megkerültük a Hvalfjörður-fjordot, mert a végében állítólag van egy csodás kanyon. Amennyire lehe­tett, felmentünk motorral, de on­nan még három óra séta lett vol­na, így erről lemondtunk. Meg akartam nézni a Barnafoss- és Hra­unfossar-vízeséseket, de inkább folytattuk utunkat, mert még so­kat kellett menni az északnyugati fjordokig. Az előbbi vízesés, ami­nek a neve nekünk kissé érdeke­sen hangzik, gyermek vízesést je­lent. Két kisgyerek halálának állít emléket, akik alatt leszakadt egy természetes híd. A másik vízesés pedig egy 1 km hosszú vízesés­láncolat.

Folytattuk utunkat északnyugat felé, akkora szélben, hogy a moto­rokat a kanyarokban nem befelé, hanem kifelé kellett dönteni, hogy ellensúlyozzuk a nyomását. Küz­dött az MZ rendesen, sokszor csak 50 km/h-s sebességgel lehetett menni. Hólmavíkban megtankol­tunk, bevásároltunk, megebédel­tünk, majd egy kis terepmotoro­zás után Laugarhollban, egy hegy lábánál találtunk egy kis vendég­házat kempinggel, ahol letáboroz­tunk. Sátorverés után elmentünk fürödni, mert volt egy kis meleg vizes medence a vendégház mel­lett. A medencén túl két régi, félig földbe ásott izlandi ház állt, ame­lyekben a középkori izlandi életet mutatták be. Este pingpong, cso­csó, alvás.

15. nap – Szélvihar, hajtűkanyar. És sehol egy korlát

A mai napunk volt eddig a legke­ményebb. Végig szélviharban mo­toroztunk, többnyire földutakon, hatalmas hegyeken át, és olyan szerpentineken, amelyek tele vannak hajtűkanyarokkal, és se­hol egy korlát, csak a több 100 m mélység. Körbejártuk az észak­nyugati fjordokat, a táj csodás volt, tényleg olyan, mint az útleírá­sokban. Vad, kietlen, viharos. Elin­dultunk Hólmavík felé, majd Isaf­jördur következett. Az út végig a fjordok partján vezet, ha nem az­zal kellett volna törődni, hogy úton tartsuk a motort, nagyon él­vezetes lett volna. Látrabjargig vé­gig földút – a hegyeken még állt a hó az út szélén. Találtunk egy gyö­nyörű tengerpartot, azúrkék vízzel és fehér homokkal.

Útközben az egyik fjordban fókák napoztak a sziklákon. Játszadoztak, hemperegtek, hanyatt fekve élvez­ték a napsütést. Kiértünk a fjordok közül a tengerpartra. Olyan szél ke­rekedett, amilyet még nem láttam. Az útszéli kijelzőkön szélárnyék­ban is 100 km/h-s szelet írtak, de a völgyekben szerintem 150 km/h-ra is felgyorsult. A motorokat nem lehetett úton tartani, hol egyes­ben, hol kettesben mentem, maxi­mum 40 km/h-val. A GS 1200 Ad­venture-t és az egyik Transalpot álló helyzetben a motorosaikkal együtt besodorta a szél az árok­ba. Szerencsére nem lett bajuk, és a motorok is csak kissé sérültek. Odamentünk segíteni, de a lábun­kon alig tudtunk megállni. A szél iránya folyamatosan változott, hol jobbról, hol balról, hol szemből kaptuk, hátulról még véletlenül sem. Az utolsó 20 km minden mé­teréért megküzdöttünk. Megvál­tás volt megállni Flókalundurban a kempingnél, ahol hamarosan el­kezdett esni az eső, de már nem érdekelt. Este ittunk egy jó erős kí­nai pálinkát, aztán leballagtunk a bárba inni egy sört. A mai napra igazán megérdemeltük.

16. nap – Az ítélet napja, lábtar­tóig döntve egyenesen

Éjjel semmit nem aludtunk. Olyan vihar volt, hogy a sátrak teljesen kilapultak. Hiába tettük egy földsánc mellé, és cö­vekeltük le őket, amennyire tud­tuk, ilyen szél ellen már tehetetle­nek voltunk. Pakolásnál a sátrakat be kellett vinni a mosdóba, mert a szabadban 4-en sem tudtuk őket összehajtani.

Ítéletidőben indultunk útnak. Pró­báltuk tartani a 30 km/h-s sebessé­get, sokszor egyesben, lelógatott lábbal, lábtartóig döntött motor­ral mentünk egyenesben is. Ennyit még nem szenvedtem moto­ron. 320 km volt Reykjavíkig, de úgy éreztem, ilyen tempó­val sohasem fogunk odaérni. Földutakon, óriási hegyeken át, olyan szerpentineken próbál­tunk előrébb jutni, ahol semmi korlát nem volt, csak az irdatlan mélység alattunk, és a tombo­ló vihar. Reggeltől délig 100 km-t haladtunk. A fjordok mentén a szél nemcsak hullámokat kavart, hanem a levegőbe emelte a vizet, így folyamatosan kaptuk a vízpá­rát. Az egyik fjordnál hajóroncsot láttunk a parton, amit mindannyi­an lefotóztunk. Reykjavík előtt csil­lapodott a szél, egyre nagyobb lett a forgalom, pedig egész nap csak pár autóval találkoztunk. A város­központban egy barátságos kem­pingben táboroztunk le. Este még bevásárlás, naplóírás várt rám.

Folytatjuk