Balesetmegelőzés: Cserbenhagyás

Felelősségvállalás – Egy újabb cserbenhagyásos ügy kapcsán arról, hogy mit diktál az erkölcs és mit a törvény.


Elkoptatott, lejáratott, régen kiürült szavakkal üzenni másoknak, sokszor reménytelennek tűnő vállalkozás. Mi azonban, akik e cikksorozatot í­rjuk nem kerülhettük meg azt a témát, amelyről az alábbiakban lesz szó, és amelyről már egy korábbi lapszámban is olvashattak, még ha tudjuk is: a világot megváltani nem fogjuk, lehet, hogy csak apró lelkiismeret-furdalás lesz a válasz, vagy csak egy türelmetlen lapozás. Az összetartozás tudata, a segí­tségvállalás nem kifejezetten közlekedési probléma, de ott különös jelentőségre tesz szert.

Egyik kedvenc magyar í­róm novellájának története egy kiskutya körül bonyolódik. Dido, egy újlipótvárosi tacskó a történet során jelképpé válik. A szolidaritás jelképévé. Gazdája törzsvevő egy pozsonyi úi baromfiboltban.

A hölgy nem kötötte ki a kedvencét egy alkalommal, hanem „mondta a kutyának, hogy várja meg őt a bolt előtt. Lassú a kutya, kicsi, öreg, szófogadó, ebben a korban már sem ereje, sem kedve, sem lelkesedése, sem ostobasága nincsen ellenkezni ebnek. De hát a szegély kiskutya nagyothall nagyon. Miközben gazdája a pultnál állt a sorban, óvatlanul betotyogott a boltba. Ekkor a baromfis megragadta a kutyát, fölkapta, a feje fölé emelte, és a nyitott ajtón teljes erejéből kihají­totta az utcára. Az eljárás a bolt dolgozóinak teljes egyetértésével történt. A kutya kórházban van. Még él. Élnie kell. De a baromfis bolt is él. Annak pedig nem szabad élnie. Ennek a boltnak nincs többé helye a Pozsonyi úon. (….) A Pozsonyi ú lett megsértve, megalázva, arcul köpve a boltban. (…) Dido gazdáját nem csupán a Pozsonyi úon ismerik, hanem mindenütt, ahol még ezen a szomorú magányos nyelven ember beszél, mindenki, aki csak pár éve iskolába tévedt e tájon, ismeri a hölgy arcát, nevét, tudja, hogy a hölgy számára a Pozsonyi ú búvó otthoni táj….Nem élünk oly korban – abba a boltba Pozsonyi úi, pesti, magyar a lábát be nem teheti többé. ”

Nem hiszek hirtelen jött szorongások megváltó erejében, csak olyan elvi alapú megnyilvánulásokban, mint ez itt fent. A vállrándí­tások korát éljük, ahol kevés az egymás melletti kiállás, az érdek nélküli segí­tő szándék. Ami vagy ösztönösen merül fel bennünk, vagy sehogy. Az összetartozást könnyebb megérteni, ha valaki átélte már a kiszolgáltatottságot. És melyikünk ne í­zlelte volna már meg? De talán mégsem ez a lényeg. Hanem az, hogy a készség belülről fakadjon, és ne várjon soha másoktól megerősí­tést.

A közlekedésben van egy sokak által elfelejtett szabály. Ennek illusztrálását szolgálja az alábbi eset bemutatása.

Egy személygépkocsi vezetője az egy-egy forgalmi sávból álló utcában közlekedik, egy kereszteződés irányába, egy személygépkocsival, nappali, természetes fényviszonyok között, gyenge forgalom mellett. A személygépkocsi által megközelí­tett úkereszteződésben egy “Elsőbbségadás kötelező!” közúi jelzőtábla biztosí­t elsőbbséget a keresztező utcában közlekedő járműveknek a személygépkocsi vezetőjével szemben. A vezető az úkereszteződésben egyenesen kí­ván továbbhaladni.

Ugyanebben az időben egy motorkerékpáros az irányonként egy-egy forgalmi sávból álló keresztező utcában közlekedik, a személygépkocsi haladási irányából nézve jobbról balra, elsőbbségi helyzetben, és a kereszteződésben egyenesen kí­ván továbbhaladni. A motorkerékpáron a vezető mögött egy fiatal lány utazik. A motorkerékpárral szemben – a keresztező utcában – egy hölgy közlekedik egy tehergépkocsival.

A személygépkocsi vezetője figyelmetlenségből úgy közelí­ti meg az úkereszteződés területét, hogy a behaladása előtt nem győződik meg az elsőbbségadási kötelezettség szempontjából releváns körülményekről, ezért a kereszteződésbe való behaladásával fékezésre kényszerí­ti a tehergépkocsi sofőrjét, és vészfékezésre a motorost. A motoros – annak érdekében, hogy a személygépkocsival való ütközést elkerülje, – a vészfékezés mellett hirtelen jobbra kormányzásba kezd, és ennek következtében felhalad az útesttől jobbra elhelyezkedő befüvesí­tett területre, és előbb egy vezetéktartó oszlopnak ütközik neki, majd az úkereszteződésben elhelyezkedő ház kerí­tésének csapódik. A motoros és utasa többszörös töréseket szenvednek, mindketten eszméletlenül fekszenek a ház udvarán, miközben a tehergépkocsi vezetője döbbenten látja, hogy – bár a személygépkocsi vezetőjének észlelnie kellett a balesetet, – az anélkül hajt tovább, hogy megállna és meggyőződne arról, hogy valaki megsérült-e. Csak a tehergépkocsi vezetőjének lélekjelenlétén múlik, hogy miután látja: több arra járó személygépkocsi vezetője megáll, és a motoroshoz, valamint utasához rohan, ő a gázba tapos, és üldözni kezdi a balesetet okozó személygépkocsi vezetőjét. Az üldöző azonban kihasználva helyismeretét, és járművének jobb műszaki paramétereit, eltűnik a kissé leharcolt tehergépkocsival őt üldöző hölgy elől, aki azonban addigra megjegyzi az okozó jármű rendszámát, í­gy amikor visszatér a baleset helyszí­nére, az addigra értesí­tett rendőröknek módja van azonnal a vétkes nyomába eredni. Amikor a rendőrök gyors nyomkutatás után megtalálják a személygépkocsi vezetőjét és utasait (!), azok éppen egy étteremből tartanak kifelé, és a gond legkisebb felhője sem látszik rajtuk…. Eközben valahol egy budapesti kórházban két ember fekszik összetörve, öntudatlanul és a műtőben maszkkal fedett arcok hajlanak föléjük.

Kérem ne higgyék, hogy a valós alapokon nyugvó történet kivételesnek számí­t.  Ha Budapest utcái beszélni tudnának, ehhez hasonló döbbenetes történetek sorát mesélhetnék el. A cinizmus, az érdektelenség mindennapjaink részévé vált.

Magához a sztorihoz nincs mit hozzátenni, vagy azon bármit is megmagyarázni. Sokkal fontosabb azoknak a KRESZ szabályoknak a köre, amelyek egy része talán kevésbé magától értetődő azoknál, amelyeket ebben az ügyben a személygépkocsi vezetője megsértett.  Lássuk ezeket!

A balesettel érintett jármű vezetője a KRESZ szerint köteles a járművel azonnal megállni, a baleset folytán megsérült vagy veszélybe került személy részére segí­tséget nyújtani és az esetleges további balesetek elkerülése érdekében minden tőle telhetőt megtenni. Ha a baleset halált vagy személyi sérülést okozott, a balesetről a rendőrhatóságot (a legközelebbi rendőrt) haladéktalanul értesí­teni kell és a lehetőséghez képest gondoskodni kell a nyomok megőrzéséről; a helyszí­nt csak az intézkedő rendőr engedélyével szabad elhagyni. (Hogy ennek a rendelkezésnek adott esetben mekkora jelentősége van, azzal majd egy önálló cikkben foglalkozunk) Ha a rendőrhatóság értesí­tése az előbbi rendelkezés értelmében nem kötelező, de valamelyik érdekelt a baleset miatt rendőri intézkedést kí­ván, és a rendőrhatóságot (a legközelebbi rendőrt) haladéktalanul értesí­ti, a balesettel érintett járművek vezetőinek a rendőri intézkedést meg kell várniuk.

A rendőrhatóság értesí­tése, illetve rendőri intézkedés hiányában az érdekeltek kötelesek személyazonosságukat és a kötelező felelősségbiztosí­tásuk fennállását hitelt érdemlően igazolni. Aki futkosott már biztosí­tóhoz és rendőrségre egy azonosí­thatatlan jármű vezetője miatti kár rendezése érdekében, az tudja, hogy ennek a szabálynak mekkora jelentősége van.

Ha a baleset folytán megrongálódott jármű vezetője nincs jelen, (pld. parkoló autónak ütközés) a károkozó köteles személyi adatait és biztosí­tója nevét erre alkalmas módon a helyszí­nen hátrahagyni, és az esetet a felelősségbiztosí­tási jogszabályok rendelkezéseinek megfelelően a biztosí­tónak bejelenteni. Ez a szabály tipikusan olyan esetekre van „kitalálva” amelyekben csak anyagi kár keletkezett, személyi sérülés nem volt.

Ha a baleset helyszí­nén bármely okból rendőri intézkedés válik szükségessé, a rendőri intézkedés megtörténtéig a vezetőnek szeszes italt fogyasztania tilos. (!)

A Btk. szerint pedig: Aki nem nyújt tőle elvárható segí­tséget sérült vagy olyan személynek, akinek az élete vagy testi épsége közvetlen veszélyben van, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a sértett meghal, és életét a segí­tségnyújtás megmenthette volna. A büntetés bűntett miatt három évig, a 2. mondatban foglaltak esetén pedig öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a veszélyhelyzetet az elkövető idézi elő, vagy ha a segí­tségnyújtásra egyébként is köteles (pld. orvos, ápoló, stb.).

Miközben ezeket a sorokat í­rom, egy internetes oldalra bukkanok, ahol hihetetlen nyersességgel fogalmazódik meg a motorosokkal szembeni ellenérzés, és egyik-másik hozzászóló szinte élvezkedve fejti ki véleményét arról, hogy mit tenne / nem tenne ha mondjuk az Andrássy úon elesni látna egy korábban 150-nel tépő motorost. „Nem bántanám, – mondja egyikük – meg semmi, odamennék hozzá, remélhetőleg addigra már dőlne belőle a vér, hangosan felnevetnék, megtapsolnám és tovább ballagnék.”

Vajon mit érnek ilyen közegben elvek és szavak?