Baleset-megelőzés: Stresszfaktor a közlekedésben

A közlekedés tipikusan vadidegenek interakcióiból összeálló játéktér, ahol nemcsak a mi főnökünk lesz jelen láthatatlanul, de a másik autós anyósa, és egy gyalogos neveletlen gyereke is.

Szöveg: Kollár Zsuzsanna

Az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia (AAP) egy 2018-ban napvilágot látott jelentésben azt javasolta a gyermekorvosoknak, hogy az orvosi vizsgálatok alkalmával több játékkal töltött szabadidőt javasoljanak, „írjanak fel” a gyerekeknek. Ennek alátámasztására a következőképpen érveltek:

„Kutatások igazolják, hogy a szülőkkel és a kortársakkal való, a fejlődéshez szükséges játék egyedülálló lehetőség a szociális, érzelmi, kognitív, nyelvtanulási és önfegyelmezési készségek fejlesztésére. Emellett a játék a biztonságos, stabil és gondoskodó kapcsolatok kialakulását is elősegíti” – írták. Minél kevesebb egy gyerek életében a játékra fordított idő, a gyerek annál több stressznek van kitéve, ami rombolhatja többek között a kognitív (megismerési és gondolkodási) funkciókat is. De vajon mi is az a stressz?

Olyan kifejezésről van szó, amit vélhetően mindenki ismer, és amelynek hatása mindannyiunk hétköznapjaiban érezhető, valódi tudományos hátteréről azonban keveset tudunk. Pedig éppen egy magyar férfinak köszönhetjük azt, hogy a stressz mára olyan hétköznapi pszichológiai kifejezéssé vált, amit egy akadémikus és a sarki zöldséges egyaránt nagy természetességgel használ.

Selye János orvos 1907-ben, Bécsben született, apja magyar, anyja osztrák. Tudományos érdeklődésének középpontjában az állt, hogy milyen környezeti és egyéb hatások érnek minket, és erre szervezetünk hogyan reagál. Kiindulópontja a belső elválasztású mirigyek működési mechanizmusa, az endokrinológia volt.

Selye azt találta, hogy egészen eltérő káros hatásokra is nagyon hasonló lehet a szervezet nem fajlagos válaszreakciója, amelyet három szakaszra bontott fel. Az első szakasz a felfokozott aktivitás annak érdekében, hogy leküzdjük a külső káros hatásokat akár ellentámadással, akár meneküléssel a veszély forrása elől. A második szakasz már részleges visszavonulás, vagy alkalmazkodás a megoldatlan helyzet elviselése érdekében. Ezután jön a feladás fázisa, amikor kimerülnek a szervezet belső tartalékai, ez már a pusztuláshoz vezet.

Felismerését − amit általános adaptációs szindrómának nevezett − 1936-ban a Nature folyóiratban publikálta, tanulmánya a szakirodalom egyik legtöbbet idézett publikációja lett.

Selye rámutatott, hogy a stressz önmagában nem káros, sőt nagyobb teljesítményt válthat ki belőlünk, és kifejleszti alkalmazkodási és védekezőképességünket is. A stressz akkor káros, ha krónikussá válik, és kezdi felélni szervezetünk tartalékait. Ennek következtében válhatunk áldozatává a legkülönbözőbb betegségeknek. Selye Jánost 17-szer jelölték Nobel-díjra, de végül egyszer sem kapta meg. Egyes vélekedések szerint ennek egyik oka dohányipari tanácsadóként végzett tevékenysége lehetett. A stresszel kapcsolatos tudományos eredményeinek jelentőségét jól kifejezi ugyanakkor, hogy Selye felfedezése, a stressz mára Amerikában és Kanadában nemcsak a főiskolákon és egyetemeken, hanem még a középiskolák jelentős részében is tananyag.

Kevés olyan biztos stresszfaktor van az életben, mint a magyar közlekedési morál. Még a forgalomba sem kell hosszú időre becsatlakoznia az embernek ahhoz, hogy ezt biztosan érezze. Ha elmegyünk egy bevásárlóközpontba, azt látjuk, hogy a parkoló tele van a mások semmibevételét hirdető stílusjegyekkel, amikhez igazodni adott esetben semmi kedvünk, amiktől ugyanakkor megszabadulni semmi esélyünk. Egyesek előszeretettel foglalnak el két helyet egy autóval, mintha nem látnák, hogy hol vannak az egyes helyek határai, mások ugyanilyen örömöt lelnek abban, ha a családosoknak fenntartott nagyobb parkolóhelyeket kimaxolhatják, mármint fizikailag, és bebizonyíthatják, hogy oda igenis több járgány fér, mint amit a burkolati jelek sejtetnek (anélkül persze, hogy akár csak egyetlen gyerek is velük utazna). A babahordozót meg majd csak kanalazza ki az autóból kedvére az a kismama, aki az ismert stresszforrások ellenére ugyanabba a bevásárlóközpontba tévedt. Ehhez egyébként az elkövetőnek tapasztalataim szerint nem kell megfelelnie semmiféle közlekedési pszichológiai sztereotípiának, Kovács bácsi, a panelrengeteg lakója éppúgy hajlamos figyelmen kívül hagyni a parkolási szabályokat, mint a magas jövedelmet sejtető luxusautó tulajdonosa.

Egy szabálykövető ember számára nincs nagyobb stresszforrás, mint a mások által mérceként beállított notórius szabálytalanság. A düh a szabálytalankodóknak hála, egyre csak nő, és amikor valaki két sarokkal arrébb egy ártatlannak tűnő helyzet miatt beszól egy ilyen frusztrált férfinak vagy nőnek, még nem tudja, hogy ezzel a korábbi helyzetek miatti tehetetlenségből fakadó indulatokat is magára rántja.

Amikor a Michael Douglas által alakított William Foster az Összeomlás című filmben 1993-ban a McDonald’sban öt perccel a reggeli felszolgálásának határideje után nem kapott reggelit, azt a stresszhelyzetet mindenki megemlegette, aki akkor ott volt, mert Foster egyszer csak fegyvert rántott, és úgy ismételte meg a kérését. Hogy milyen események sorozata állt ekkor már a főhős mögött, azt a film nézői jól tudták, a felszolgáló azonban nem. Az azóta ikonikussá vált filmjelenetben Foster úgy üvöltötte bele minden haragját egy vadidegen arcába, hogy Selye János odafent a Mennyországban valószínűleg csuklani kezdett. Hiszen ő egész életét annak a jelenségnek a kutatására fordította, amelyet a film alkotói egyetlen jelenetben is olyan zseniálisan foglaltak össze. Ha hiszik, ha nem, az ehhez hasonló jelenetek a magyar főváros közútjain szaporodóban vannak, még ha nem is látunk Budapest utcáin fegyverrel hadonászó tisztes családapákat autóikból kiugrani. Egyelőre. Azt azonban láthatjuk, hogy a stressz az egekbe ér, és már azok számára is kezd elviselhetetlenné válni, akik amúgy béketűrésükről híresek. Nem ártana ezt szem előtt tartania azoknak, akik számára a közlekedés során kényelmes dolog mások érdekein átgázolni, mert a bozótharc számukra sem feltétlenül nyereség…