Baleset-megelőzés: Társas norma

Készek vagyunk arra, hogy beálljunk a sorba, vagy inkább felrúgjuk a többség által elfogadott és tiszteletben tartott normákat?

Szöveg: Kondorné Kollár Zsuzsanna, képek

Mindennapi munkám nem pusztán a jogszabályok ismeretéről szól. A közlekedési jognak számos határterülete van, amely határterületek befolyással vannak a közlekedési kultúrára és í­gy a szabályok betartására is. Akik régebben olvassák a cikkeimet, azok számára nem újdonság, hogy a közlekedés pszichológiai és szociológiai tényezői sokat foglalkoztatnak, és meggyőződésem, hogy a magyar közúi közlekedés állapotát a pszichológiai tényezők vizsgálata nélkül nem lehet értelmezni. Induljunk ki abból, hogy a közúi közlekedési szabályrendszer egy társas norma, amelynek érvényesülési hatásfoka húsbavágó kérdés. Mi az a társas norma?

A társas norma olyan általánosan elfogadott gondolkodás-, érzés- vagy cselekvésmód, amelyben az adott csoport tagjai megegyeznek, azt helyesnek és követendőnek találják. Szociológiai értelemben a KRESZ is egy társas norma.

A társas vagy csoportnormák kialakulásában nagy szerepet játszik a társas hatás. Mivel az embereket erősen befolyásolják mások gondolatai és tettei, az interakció során a különböző csoporttagok vélekedése, érzései és viselkedése egyre hasonlóbbá válik. Egy-egy társas interakció, társas döntés pillanatában, akár egyértelmű, akár homályosabb a döntési feladat, az egyének vélekedése egy társas norma kialakí­tása felé konvergál.

Van egy nagy jelentőségű kifejezés a szociálpszichológiában, amely meghatározó jelentőséghez jut a szabálykövetés területén: Ez a konformitás. A latin eredetű szót − eredeti értelmében − egyformaság, azonosság, megegyezés, összhang értelemben használják. A szociológia olyan magatartásokra használja, amelyek az alkalmazkodás jellemzőit mutatják. A szociálpszichológia még pontosabban fogalmazva, konformitásnak nevezi „az egyének gondolatainak, érzéseinek és viselkedésének igazodását a csoportnormákhoz”. Aronson szerint a konformitás úgy határozható meg, mint egy személy viselkedésének vagy véleményének változása, amely egy egyéntől vagy csoporttól származó, valódi vagy vélt nyomás következtében alakul ki. Ha le akarom egyszerűsí­teni a dolgot, azt mondhatom, hogy a közúi balesetek sokszor a nonkonform viselkedés következményei, az egyszerű figyelmetlenséget ugyanakkor nem nevezhetjük nonkonformnak. Azt azonban igen, amikor valaki a sárga fényjelzést észlelve a gázpedálra lép, vagy amikor 50 helyett 80 km/h-s sebességgel közlekedik.

A konformitás kialakulásának alapvető két oka egyben a konformista magatartás két tí­pusát is kijelöli.

1)    Egyfelől viselkedésünknek mások felé való azonosságára azért törekszünk a legtöbb esetben, mert magunk is elfogadjuk a másik ember vagy a csoport véleményét, nézeteit, hiszünk ezek helyességében.

Abban az esetben, amikor önként, saját belátásunk alapján fogadjuk el és követjük egy közösség normáit, személyes konformitásról beszélünk.

2)    A konformitás másik oka, hogy azt szeretnénk, hogy mások, a csoport elfogadjanak, befogadjanak, támogassanak. Ebben az esetben szokott előfordulni a konformitás másik formája. Nyilvános konformitásról van szó azonban akkor, ha a csoport normáinak követése azért következik be, mert nincs más választásunk. Ezekben az esetekben − mint félve a kirekesztettségtől, attól, hogy kinevetik, vagy elutasí­tják közeledésünket, vagy egyszerűen nem találtunk más verziót a probléma megoldására, esetlegesen valamilyen vélt vagy valós nyomás, kényszer hatására − a csoportnormának megfelelően járunk el, mindamellett nem értünk egyet vele, személyesen nem ismerjük el a csoport által közvetí­tett norma helyességét.

A közlekedési szabályok célját, és betartásuk jelentőségét nem nehéz megérteni. Önkéntes elfogadásuk, és betartásuk sokkal érthetőbbnek tűnik, mint a velük való szembehelyezkedés. Akkor mégis miért tapasztaljuk olyan sokszor, hogy az emberek tudatosan szembehelyezkednek velük? Talán mert olyan sokszor megússzák következmények nélkül a szabályok megszegését? (Itt nem arra gondolok, hogy elkapja őket a rendőr, hanem hogy a szabályszegés nem okoz balesetet.) Vagy, mert az egyre biztonságosabb járművek a sérthetetlenség illúzióját adják nekünk? Esetleg saját tévedhetetlenségünk mí­toszát okolhatjuk mindezért? Azt hisszük, hogy tudjuk, hol van a határ a veszélytelen és a veszélyes szabályszegés között?

Az Asch-kí­sérlet a szociálpszichológia egyik ismert kí­sérletsorozata, melyben Solomon Asch a konformitás erejét vizsgálta, azaz hogy a kí­sérleti személyek mennyire engedelmeskednek a csoport nyomásának. Az eredeti kí­sérletet 1955-ben végezte el a Stanford Egyetemen. A kí­sérlet egyszerű: a kí­sérleti személyek két kártyát látnak, melyeken vonalak vannak. Az egyik kártyán egyetlen egyenes vonal, melyet standardnak (referenciának) jelölnek ki, a másikon pedig az ezzel összehasonlí­tandó három másik, különböző hosszúságú vonalakkal. A feladat az, hogy hangosan kimondják, egymás után, hogy a három vonal közül melyik azonos hosszúságú a standarddal.

Asch eredeti, 1955-ös kí­sérletében hét egyetemista diákot ültetett egy asztal köré, és nagy méretű papí­rlapokat mutatott fel nekik párosával. Az egyik lapon egyetlen függőleges fekete vonal volt, ez volt a referencia. A másik lapon három függőleges fekete vonal volt, melyek közül az egyik hosszúsága pontosan megegyezett az első lapon szereplőével. Minden lappár felmutatásakor a kí­sérletben részt vevők egyesével, sorrendben haladva elmondták, szerintük melyik a referenciavonallal egyező hosszúságú vonal a három közül. Mindezt 18-szor ismételték meg, minden alkalommal más referencialapot és összehasonlí­tó lapot használva.

A vonalak hosszúsága olyan nagymértékben különbözött, hogy a helyes válasz gyakorlatilag mindig egyértelmű volt a résztvevők számára. ím a kí­sérletben egyetlen személy kivételével mindenki beépí­tett ember volt, és az egyetlen valódi résztvevő nem tudta, hogy őket még a kí­sérlet előtt felkérték, hogy következetesen rossz válaszokat adjanak.

Asch megdöbbentő eredménye az volt, hogy a kí­sérlet résztvevői még teljesen egyértelműen helytelen válasz esetén is hajlandóak voltak a többség oldalára állni. Azoknál a kritikus kérdéseknél, ahol a többség rossz választ adott, a véleményükkel egyedül maradt résztvevők 37%-a csatlakozott a helytelen többségi válaszhoz. (Folytatjuk)