Baleset-megelőzés: Befolyásolás a közlekedésben, 2. rész

Az előző cikkben az utakon megfigyelhető pszichológiai nyomásgyakorlásról volt szó. Most ezt a témát folytatjuk, mégpedig a konformitás fogalmával. A konformitás egy személy viselkedésének vagy véleményének olyan változása, amely egy egyéntől vagy csoporttól származó valódi vagy vélt nyomás következtében alakul ki.

A szociálpszichológia szerint az, hogy az egyén mennyire viselkedik konform módon a többségi í­télethez (véleményhez) képest, függ attól, hogy a többségi vélemény egyhangú-e vagy sem. Ha a kí­sérleti személy akár csak egy szövetségest is kap, erősen csökken a többség téves í­téletéhez való alkalmazkodás tendenciája. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy hajlamosabbak vagyunk felvállalni véleményünket, ha találunk legalább egyvalakit, aki egyetért velünk, szemben azzal az esettel, amikor a véleményünket senki sem osztja.

Ha valaki korábban elkötelezte magát egy í­télet” mellett, konformitása (csoportnyomásnak való engedelmessége) csökken. Ha emberek egy csoportja előtt már kimondtam valamiről a véleményem, akkor kevésbé vagyok hajlamos eltérni eredeti í­téletemtől” más személyek véleményének hatására, mint abban az esetben, ha a saját véleményemet akkor fogalmazom meg, amikor már ismerem másokét.

Aronson szerint fontos tényező az is, hogy milyen az egyes emberek személyisége, és az, hogy kikből áll a csoport. A magas önértékeléssel rendelkező emberek kevésbé hajlamosak engedelmeskedni a csoportnyomásnak, mint azok, akiknek rossz a véleményük önmagukról.

Vannak kultúrkörbeli különbségek is. Például a norvégok állí­tólag konformabbak, mint a franciák, és a japán egyetemisták inkább hajlandóak felvállalni egy kisebbségi álláspontot, mint az amerikaiak.

Messze ható következményei vannak mindennek. Képzeljünk el egy magyar internetes fórumot, ahol egy adott téma kapcsán minden hozzászóló kifejti a véleményét. Tegyük fel, hogy a téma megkövetel bizonyos tájékozottságot egy adott kérdést illetően, vagyis nem elsősorban a szubjektí­v megí­télésnek van jelentősége, hanem az objektí­v igazságnak. Talán nem teljesen ismeretlen a szituáció Önök előtt sem, a legtöbb hozzászóló pillanatok alatt felpaprikázza magát, mások vélt vagy valósan helytelen véleménye miatt, és onnantól kezdve lényegében nem vita zajlik, hanem párhuzamos monológok futnak a képernyőn, méghozzá nem is akármilyen stí­lusban. Mintha az emberek nem a mondanivalójukkal, hanem az indulataikkal szeretnének meggyőzni másokat a saját igazukról. Vajon miért van ez? Azt gondolom, minél kisebb a konszenzus esélye valamilyen téma kapcsán, annál inkább az indulatok uralkodnak a vita résztvevőin. Akiknek eleve fogalmuk sincs az adott téma leghelyénvalóbb megí­téléséről, azok eleve hajlamosak tudásukat és érveiket indulatokkal kipótolni. Azok pedig, akiknek van jártasságuk az adott témában, esetleg sértettségből fogják elveszí­teni türelmüket, és indulataik mértéke egyenes arányosságot mutat majd elégedetlenségükkel. De vajon mitől függ a konszenzus lehetősége egy adott társadalomban, legyen szó bármilyen kérdésről?

Michele Gelfand normakövetéssel kapcsolatos, Magyarországra is kiterjedő elemzéséről nem olyan régen í­rtam már. Talán emlékeznek arra, hogy a kutatás eredményei szerint a normakövetés szempontjából Magyarország az összes vizsgált ország közül a harmadik legkevésbé szigorú országnak bizonyult. A vizsgálat konklúziója szerint a magyar társadalomban csak nagyon kevéssé vannak jelen szélesebb társadalmi csoportokat összefűző normák, és nagyon sokszor a meglévőket sem tartják be az emberek, kiskapukat keresnek mindenhol.

Mire következtethetünk Magyarország szinte vezető helyéből a lazaságskálán (vagy sereghajtó pozí­ciójából a társadalmi normák fontosságának tekintetében)? „Hazánk főként a társadalmi normák betartásának percepciójában bizonyult lazának a többi országhoz képest. Magyarul: az emberek úgy érzékelik, hogy a többiek ott szegik meg a szabályokat, ahol csak tudják. Tehát egyáltalán nem pozití­v jelenség, hogy a magyar társadalom laza. A vizsgálat legfontosabb tanulsága az, hogy az sem jó, ha a kultúra nagyon kötött, de az sem, ha nagyon laza. Ha nincsenek az emberi együttélésre vonatkozóan konszenzuson alapuló normák, akkor az a társadalom széttartó és széteső lesz, nem képes jól funkcionálni.”

Na mármost: Milyen konszenzusra utal a magyar közlekedési morál? Úgy tűnik, semmilyenre, mert mára korántsem a figyelmetlenségből fakadó szabályszegések kizárólagosak a magyar közutakon, hanem a tudatos szembehelyezkedés. Pl. a KRESZ szerint a kör alakú, valamint a nyilat vagy kerékpárt mutató folyamatos sárga fény a forgalom irányának megváltozását jelzi: az úkereszteződésnél − a kijelölt gyalogos-átkelőhely, illetőleg a megállás helyét jelző úburkolati jel, ezek hiányában a fényjelző készülék előtt − meg kell állni; ha azonban biztonságosan megállni már nem lehet, az úkereszteződésen mielőbb át kell haladni. Ehhez képest: naponta többször látok az utakon olyan járművezetőket, akik nemhogy nem lassí­tanak, hanem éppen ellenkezőleg, gyorsí­tanak, amikor meglátják a sárga fényjelzést. Maga a szabály megenged bizonyos mérlegelést, hiszen nekünk kell eldönteni, hogy továbbhaladunk vagy megállunk, az azonban biztos, hogy a sárga fényjelzést észlelve a rágyorsí­tás tilos. Miért vállalják be mégis sokan a tudatos szembehelyezkedést? Azért, mert már többször sikeresen átmentek í­gy a kereszteződésben, és ennek hatására az a meggyőződés alakult ki bennük, hogy amit csinálnak az helyes? Vagy azért, mert amit tesznek, következmények nélkül marad?

Aronson leí­rja, hogy amikor az Egyesült íllamokban 70 mérföldről 55 mérföldre csökkentették a megengedett legmagasabb sebesség felső határát, a törvény végrehajtását szigorúan ellenőrizték, és a legtöbb vezető valóban mérsékelte is a sebességét. Voltak olyanok is, akiknek tetszett, hogy megszűnt az őrült hajsza, növekedett a biztonság és csökkent az üzemanyag-fogyasztás. Amikor enyhült az ellenőrzés szigorúsága és ismét felgyorsult az országúi közlekedés, ezek az emberek továbbra is a megengedett sebességhatáron belül maradtak. Ez a jelenség a másodlagos nyereség. (Folytatjuk)