Ami utána történt

Most egy olyan ügyről szeretnék í­rni Önöknek, amely messze túlmutat a közlekedés keretein. Az eset éppen témába vág, arra az etikai mélyrepülésre példa, amely miatt az előző lapszámban belevágtam egy sokakat érintő problémába. Az pedig a részvétlenség megtorlása volt. Az a kérdés, hogy hogyan bünteti a Btk., ha valaki nem teszi meg azt, amit a bajbajutottak érdekében a többség megtenne.

Tegyük fel, hogy motoros baleset történt egy úkereszteződésben. A konkrét baleseti mechanizmus, illetve annak bizonyí­thatósága sokszor egy önálló cikk témája lehetne, de most foglalkozzunk inkább azzal, ami utána történt. Hogy ki mit hibázott, az esetenként meglehetősen bonyolult és nehezen kibogozható kérdés. Mindenesetre a vezetőjével együtt mondjuk, 300 kilós motor bombaként találja el a balesetben érintett autót, és szabályosan arrébb dobja azt, miközben a motoros akkorát szaltózik, hogy a helyszí­nre kiérkező mentőorvos azt hiszi, az illető már nem él, mire kórházba szállí­tják…

 

Maradjunk most egy pillanatra ott, hogy a baleset bekövetkezett, a motoros az úkereszteződésben a járda melletti füves területen fekszik, valamit mond, de azt senki sem érti. Egyik karja rendellenesen áll, egy laikus számára is nyilvánvaló: nagy a baj. A személygépkocsi vezetője még éppen csak felocsúdik, és a pániktól megdermedve próbálja felfogni, mi is történt. Ekkor indul el az események helyszí­nére egy szemtanú, kezében mobiltelefonjával, és mintha mi sem lenne természetesebb, ahogy közeledik a járművekhez és a két vezetőhöz, fotókat készí­t. Ez önmagában még azt is jelenthetné, hogy emberünkben bölcs előrelátás dolgozik. Hiszen elképzelhető, hogy csak nyomokat rögzí­t, túl sok krimit olvasott, talán attól tart, hogy a személygépkocsi vezetője elhagyja a helyszí­nt. Ki tudja, manapság minden megtörténhet.

 

 

Emberünk nem rest néhány képet a földön fetrengő és fájdalmával küzdő motorosról is készí­teni. Miután végzett a fotózással, megkérdezi a motorost, hogy hogy van, majd amikor látja kikászálódni és a motoroshoz futni az autó vezetőjét, és észreveszi, hogy az a telefonját kezdi babrálni, hazaindul. Talán emlékeznek, az előző cikkben foglalkoztam azzal, mi a teendő hasonló helyzetben (még akkor is, ha valaki nem érintettje a balesetnek, csak kí­vülálló tanúja, vagy még az sem). Ha csak a legapróbb gyanúja felmerül annak, hogy valaki megsérülhetett, azonnal értesí­teni kell a mentőket, és meg kell várni azok megérkezését. Hogy minek kell várni? Például azért, mert a mentők kiérkezéséig is adódhatnak teendők a sérült körül. Láttam már olyan ügyet, ahol a tanúk egyikének lélekjelenlétén múlott, hogy a sérült kart vagy lábat szorí­tókötéssel látta el, í­gy akadályozva meg, hogy az érintett elvérezzen. Másrészt: előfordult már, hogy a baleseti helyszí­nhez robogó mentőautót az úon baleset érte, többek között ezért nem felesleges azt várni mindenkitől, hogy ott maradjon, amí­g a szakszerű segí­tség megérkezik…

 

Ehhez képest emberünk hazarohan, és izgatottan újságolja el mindenkinek – beleértve a saját barátnőjét is –, hogy látott egy balesetet. Távozását azzal magyarázza, hogy nagyon megijedt. Miközben a barátnő azon mereng, hogy mindez jól van-e í­gy, a „gondos” férfi otthon feltesz néhány fotót a Facebookra ‒ mert jól értesültnek lenni, esetleg annak látszani ebben a világban mindennél fontosabb ‒, majd elmegy dolgozni. Az ő részéről itt véget is érne a történet. Hogy eközben a motoros életéért, később karja amputálásának megakadályozásáért hányan küzdenek, az a modern kor gyermekének igazán semmiség: ő a maga részéről mindent megtett, hogy a sztori szempontjából saját jelentőségét hangsúlyozza. A motoros szerencsésen felépül – már amennyire egy ilyen balesetből lehetséges az igazi felépülés –, és eközben kiderül, volt egy másik arra járó is, aki tétlenül nézte a földön fetrengő szenvedéseit, nem tett semmit, hogy enyhí­tsen azokon, elment anélkül, hogy a legelemibb lépéseket megtette volna a segí­tségnyújtás érdekében.

 

###

 

Tudom, lassan külön szakterület lesz a pszichológiában az informatika, a világháló, a mobiltásunkat szolgáló eszközök személyiségromboló hatása. Mégis úgy érzem, hogy az ilyen sztorikért nem okolhatjuk kizárólag a technológiai fejlődést. Az ijedtség, a váratlan helyzet néha megbéní­t. Néha kifordí­t önmagunkból. De meggyőződésem szerint nincs az az ijedtség, amely magyarázatot adhat egy hasonló megfutamodásra. Láttam már olyat, hogy aki a balesetben sértetlenül marad (és általában vétkes abban), olyan mértékű sokkot kap a látványtól, a légzsákok szétdurranásától, az ütközés erejétől, hogy tehetetlenül sí­rni kezd, letérdel az aszfaltra és úgy marad, egyszóval összeroppan a felelősség súlya alatt. Ilyenkor másoknak kell cselekedni helyette. Az ilyesmit megbocsáthatónak tartom. De akinek csak az ötperces hí­rnév í­gérete számí­t, semmi más…?

 

Végezetül hadd térjek ki egy tévhitre, amely a sérültek állapotával és a segí­tségnyújtás szükségességével kapcsolatos. Sokan hivatkoznak arra, hogy ők nem is gondolták, hogy az adott balesetben valaki megsérülhetett, és főleg arról az egyről nem feltételezték ezt, aki ténylegesen is megsérült. Talán nem egyértelmű, de higgyék el:

 

Sokszor a legveszélyesebb sérülések

azok, amelyek nem mutatnak magukból semmit sem

 

, kí­vülről nem láthatóak. Láttam már olyan ügyet, ahol a személygépkocsi egyik hátsó utasa egy viszonylag nagy erejű – és a járművet hátulról érő – ütközés után kimászott az autó ablakán (az ajtón nem lehetett, mert az összeroncsolódott). Gyakorlatilag mindenkivel összeveszett, aki a helyszí­nen tartózkodott, beleértve a saját feleségét ‒ aki az autót vezette, és a baleset szempontjából abszolú vétlennek bizonyult ‒, majd a mentőorvost, utána elájult, és mire kórházba szállí­tották, a vérnyomása egy főérszakadás okozta belső vérzés miatt olyan mértékben lecsökkent, hogy a kórházban 24 órán belül meghalt. Kí­vülről ez az ember nem keltette egy sérült benyomását. Gyakori továbbá, hogy például egy autóbuszt valaki a saját figyelmetlensége miatt fékezésre kényszerí­t, de ütközés nincs. Az autóbuszon álló utasok közül azonban egy vészfékezés során bárki eleshet, megsérülhet, ezért ha annak sofőrje jelzi nekünk, hogy valami nincs rendben, jobb, ha megállunk és tájékozódunk!