A szándékról és az agresszióról II. rész – Létezik-e „motorosbűnözés”?

Hihetetlen indulatokat gerjesztett nemrég egy közismert újságí­ró, aki az – álláspontja szerint elsősorban motorosokra jellemző – „audioterrorizmus” ellen intézett dühödt kirohanást egy napilap hasábjain és az interneten.

Cikkében azt állí­totta, hogy „létezik Magyarországon egy agresszí­v, magát a köztársaság törvényein kí­vül helyező, destruktí­v csoport, amely visszaélve a polgárok türelmével, jóhiszeműségével, évente több mint százötven napon át, tavasztól őszig terrorizálja a lakosságot. Erkölcsi gátlásaik nincsenek, érzelmi intelligenciájuk nulla, pusztán önös érdekeikből – lehet szó anyagi vagy éppen szexuálpszichológiai természetű motivációról, de a legtöbb esetben valószí­nűleg csak a torzult elmék diktálta mániáról – képesek ártatlan emberek millióit zaklatni, életminőségüket jelentősen rontani”. Az újságí­ró egyenesen arra buzdí­tott, hogy a társadalomnak saját eszközeivel kell megvédenie önmagát a „motorosbűnözéstől”, mert az állam nem teszi meg ugyanezt.

agresszió az utakon

Talán emlékeznek még, legutóbbi cikkünkben a korábbiaktól eltérően a közlekedésben egyre inkább terjedő szándékos magatartásokról és azok lélektani hátteréről volt szó és főleg arról, milyen zavarokat okozhat a közlekedésben az agresszió. Nos – az előző cikk gondolatmenetéhez visszatérve – úgy gondolom, indulatoktól fűtött országunkban veszélyes vizekre evez az, aki hasonló stí­lusú í­rásokban hozza mások tudomására, hogy mit gondol egy általa tetszőlegesen kiválasztott társadalmi csoportról, miközben ráadásul bántó általánosí­tásokba bocsátkozik. Erre persze Önök megkérdezhetik: Már mi köze lenne a közbeszéd stí­lusának a közlekedési morálhoz? Nos, úgy vélem, nagyon is sok. A fent idézett, dühödt kirohanást ugyanis valami létező probléma generálta, a kérdés csak az, hogy a probléma súlya érzékelhetővé válik-e azok számára is, akik tehetnek róla, másrészt a probléma szülte agresszió nem fordul-e azok ellen, akik a feszültséget létrehozták.

A biztonságérzet hiánya és a frusztráció

Az előző cikkben többször hivatkozott Aronson bemutatja az emberi kommunikáció egyik jellegzetes csapdáját: A fenyegetettségérzés – vagy más szóval a biztonságérzet hiánya – még egymást jól ismerő emberek közötti kommunikációban is ellehetetlení­ti az „egyenes beszédet”. Aronson szerint egyenes beszéd az, amikor valaki világosan közli érzéseit és gondjait anélkül, hogy mást vádolna, elí­télne, nevetségessé tenne, vagy szemrehányásokat tenne neki. Az egyenes beszéd végtelenül egyszerűnek látszik és hatékonysága is magától értetődő. Akkor miért nem élnek vele gyakrabban? Miért vált megszokottá az internetes oldalakon a párbeszédnek álcázott kölcsönös kirohanások sorozata? Nos a szociálpszichológia szerint azért, mert a versengő társadalom arra nevel minket, hogy aránylag sebezhetelennek mutassuk magunkat. Vajon ki figyelne oda az „audioterrorizmus” és a „motorosbűnözés” problémáját elemző véleményre, ha az arról szólna, hogy a cikk í­rója félti a járgányaikat feleslegesen hangosan bőgetőktől meghitt hétvégi baráti beszélgetéseit, kisfia békés délutáni szunyókálását vagy egyszerűen csak azt az élményt, hogy szabadidejét olyan körülmények között töltse, ahogy azt ő szeretné?

Ha a lényegi mondanivalót kihámozzuk az ellenséges stí­lusú mondatokból, egy nagyon egyszerű lélektani összefüggésre kell összpontosí­tanunk: az agresszió egyik legismertebb kiváltó oka a frusztráció. A frusztráció az általános definí­ció szerint a szabad akarat végrehajtásának megakadályozása miatt megélt kudarc. Ha állásinterjúra indulva vesszük észre, hogy autónk kereke leeresztett, majd hosszú küzdelem árán felhelyezett pótkerekünkről ugyanez derül ki, akkor – reményvesztetten visszatérve kiindulási helyünkre – aligha bí­zhat bármi jóban az a barátunk, aki merő jópofaságból az állásinterjú eredményéről érdeklődik, miközben csatakos ingünkből és zavart tekintetünkből azonnal felmérheti, hogy a dolgok nemkí­vánatos irányt vettek… így van ez az élet bármely területén. Ne reménykedjünk abban, hogy a közlekedésben szerzett negatí­v tapasztalatokból származó frusztráció a végtelenségig korlátok közé szorí­tható. Mint ahogy abban sem, hogy saját frusztrációnk kiélése korlátlan megbocsátásra talál.

A fent emlí­tett cikk körül kibontakozó vita semmit nem enyhí­tett a motorozók és a nem motorozók közötti feszültségeken. Talán épp ellenkezőleg. A hozzászólók között csak kevesen voltak, akikben felmerült: Jó ez í­gy, hogy a közlekedőket mesterségesen két halmazba osztjuk, aztán az egyiket „jó”, a másikat „rossz” tulajdonságokkal ruházzuk fel? Nem lehetséges, hogy egészen egyszerűen arról van szó: közlekedési kultúránkat nem az általunk használt eszköz, hanem érettségünk, önuralomra való képességünk, felelősségérzetünk és más hasonló tulajdonságaink határozzák meg az egyik oldalról, mí­g a másik oldalról tapasztalataink befolyásolják? Tulajdonságainkat nem lehet kiolvasni az általunk választott gép jellegzetességeiből. Aki ennek ellenkezőjét elhiszi, az roppant kényelmes, de veszélyes képzeteket dédelget: nem azért kell óvnom a másikat a saját hülyeségeim következményeitől, mert ő is ahhoz a csapathoz tartozik, amihez én. És fordí­tva: nem sodorhatom szánt szándékkal veszélybe/idegesí­tő helyzetbe azt, aki hozzám képest két+/– két kerékkel jár.

Megbocsáthatatlan bűn

A közlekedésben kiélt frusztráció romboló hatásával – szakmám révén – napi szinten vagyok kénytelen foglalkozni. Egymás elé vágó, egymást felesleges fékezésre kényszerí­tő autósok és motorosok, járművükből(ről) ki- vagy lepattanó, indulatos vezetők, akiket elsodor, vagy a motorháztetőn hurcol a közlekedési vita másik érinttettje, parkolóhelyet foglaló gyalogosok és járművezetők konfliktusai… A felsorolás abbahagyhatatlan. Tapasztalataim alapján számomra a legriasztóbb az, hogy az utakon kiélt düh megnyilvánulási formái fokozatosan, ám többnyire észrevétlenül viszik egyre lejjebb és lejjebb ingerküszöbünket, ha a mi válaszreakcióinkról van szó, miközben korábban magától értetődő ellenérzéseink halványulnak, és elkezdjük az élet természetes velejárójának tekinteni azt, ha másokkal szemben az agresszió jelei megnyilvánulnak. Megbocsáthatatlan bűnnek tekintjük, ha valaki elvét valamit az úon, és azzal nekünk kellemetlenséget okoz, és készek vagyunk a legkissebb hibát is megtorolni, miközben szemet hunyunk a másokat érő atrocitások felett.



(Folytatjuk)