A motorkerékpár története V. – Egy élet a motorsportért

„Jancsi általában magányosan, visszavonultan szeretett felkészülni, most a tréning közben rögtönzött versenyzőértekezletet tartott. Maga köré gyűjtötte a fiatalokat – a Zalka versenyzőit is – és kielemezte a pályát, hol, hogyan kell rajta motorozni. Az a bizonyos kanyar sem maradt ki. Edzés után szólt, hogy másnap későn ébresszük, mert az ő futamára csak dél felé kerül sor.”

Egészen addig a pillanatig, mí­g Talmácsi Gábor világbajnok lett, Drapál János teljesí­tménye volt a mérce a hazai és a nemzetközi motorsportban is. Legendás alakja volt a magyar sportéletnek és rettegett ellenfele a világ leghí­resebb és legeredményesebb külföldi versenyzőinek.


Pályafutását saját bevallása szerint születésének napján kezdte meg. „Amikor nagyapám, Garay József megtudta, hogy fiú unokája lesz, azonnal elkezdte fabrikálni a kisbiciklit.” Drapál sporttól átitatott légkörben nőtt fel, és a gyorsasági motorsporthoz fűződő „szerelmi” kapcsolatából sem a foci, sem más nem tudta elcsábí­tani. A Népligetben állandó vendége volt a motorversenyeknek, ahol Csepregi, Kurucz Gyuri bácsi, Szabóék minden mozdulatát áhitattal és csodálattal figyelte. Közvetlen kapcsolatba 1965-ben került ezzel a világgal, amikor az imént emlí­tett Kurucz György és Reisz János megkereste az ő édesapját, hogy vállalja el a Budapesti Honvéd motoros szakosztályának elnöki tisztjét. így már valódi kapcsolat alakulhatott ki közte és a kétkerekűek között a szakosztály állomásán. Különleges kapcsolat volt ez, és nem váratott sokáig magára a jogosí­tvány megszerzése sem, majd azt követően az első igazi motorverseny.

Középen Drapál János a dobogó csúcsán, Juhász Károly jobbra – 1981

Először túra- és krosszversenyeken próbálgatta szárnyait, de 1966-ban már az első gyorsasági rajt is bekerült a portfóliójába. Az emlékezetes napra Tatabányán került sor, ahol a nyolcadliteres sorozatgépek kategóriájában egy Hondával állt rajthoz. 1967-ben már arról cikkezett az egyik szaklap, hogy úgy néz ki, megvan Kurucz utódja. Két évet kellett várnia, mire a világbajnoki mezőnyben is bemutatkozhatott. Addigra a hazai versenypályákon és a nemzetközi porondon is letette a névjegyét, de a Grand Prix világa kicsit még váratta. 1969-ben szerezte meg pályafutása első nemzetközi futamgyőzelmét a Skofja Loka-i versenyen, ahol egy életre szóló barátságot kötött az akkor már óriási sikereket elkönyvelő Szabó II Lászlóval. A világbajnoki debütálásra a Sachsenringen került sor a 350-es géposztályban. Drapál azon a hétvégén köszönt be ebbe a világba, amikor a rendkí­vüli tehetség Bill Ivy búcsú intett a földi életnek, hiszen a versenyt megelőző edzésnapon akkorát esett, hogy belehalt sérüléseibe. A futamot Agostini nyerte végül, aki egyébként a verseny előtti éjszakán magába roskadva sétálgatott a kelet-német utcákon Ivy halála miatt. Drapál végül a 11. helyen zárt. Csak egy hajszál hí­ja volt, hogy nem szerzett pontot, hiszen akkor még nem az első tizenöt versenyzőt jutalmazták vb-pontokkal, hanem csak az első tizet. Mindenesetre ez komoly erődemonstráció volt í­gy a fiatal és a vb-mezőnyben abszolú tapasztalatlan magyar versenyzőtől.

A magyar box Besztercebányán, 1976-ban

Ezután jóból és kevésbé jóból is kijárt Drapálnak a versenypályákon. A nagy áttörésre 1971-ben került sor a mindannyiunk által imádott és gyakran látogatott Brnóban. Persze akkor még nem a mai formájában működött a pálya, de ha az autópályán haladva, a pálya előtti kihajtótól egy kicsit visszább, jobbra nézelődtök, akkor láthatjátok az akkori boxutca mai napig megmaradt épületeit. Drapál ezen az emlékezetes 250-es versenyen a második edzésidővel állt rajthoz a Yamahával, egy John Dodds nevű versenyzőtől kölcsönkért kuplungbovdennel. Már az első körben az élre állt és 34 másodperc előnyt könyvelt, amit a verseny végéig 40 másodpercre növelt. Külön öröm volt, hogy a második helyen Szabó II László végzett, Jarno Saarinen előtt. Felcsendült a magyar Himnusz akkor, ott először, ráadásul két honfitársunknak is szólt egyszerre. Szólt a Himnusz a későbbiekben is a Grand Prix világában, sokasodtak a nemzetközi és a magyar bajnoki győzelmek és a műszaki hibák miatt elszenvedett csalódások is persze.

Drapált szerelője és barátja, Hamar Zsiga bácsi egészen addig a bizonyos napig végigkí­sérte és segí­tette a fantasztikus eredmények elérésében. Akkor, azon a napon, 1985-ben Pöstyénben maga Drapál és családja is gyászolt, hiszen néhány nappal azt megelőzően veszí­tette el édesapját. A boxban most is ott volt vele Zsiga bá és fia Fecó, aki később szintén magyar bajnoki cí­mig vitte, de ott volt Szabó Andor bácsi, Juhász Karcsi és még néhányan. Hársfai Lajos í­gy emlékezett vissza a Drapál életéről szóló könyvben: „Két hellyel Jancsi mögött hajtottam. 180–190 körüli tempóban érkeztünk a lassí­tóba. A kapukat négy-öt egymásra rakott teherautó-gumiból alakí­tották ki, í­gy ezekből nem lehetett a kanyart belátni. A Yamaha gumijain talált nyomok alapján a festés nem lehetett teljesen száraz, és valószí­nűleg ezen csúszott meg Jancsi Yamahája. Én a lassí­tóba érve a földön fekvő motor mellett vettem észre először, de nyomban utána láttam Jancsit a pálya szélén heverve. Azonnal kimentem a pályáról, és a motort a földre dobva odasiettem hozzá. Levettem a sisakot a fejéről, de többet nem tudtam segí­teni, nem volt eszméleténél. A mentők egykettőre odaértek, és beemelték őt a kocsiba. Én beszálltam melléjük, és láttam, szí­vmasszázst alkalmaznak. Aztán az egyikük mondott valamit a másiknak, amiből egy szót sem értettem, de mintha kedvező jelet észlelt volna. Én kézzel-lábbal magyaráztam, hogy gyerünk, induljunk a kórházba. Mikor odaérkeztünk, Jancsit azonnal vitték a műtőbe, de már nem volt segí­tség.”

A nyolcvanas évek végéig sok kiváló magyar motorversenyző rótta a versenypályákat. Juhász Karcsi fantasztikus eredményeket ért el, de meg kell emlí­tenünk ifj. Reisz Jánost, Repits Gézát, Hársfai Lajost vagy a közismert Szabó Bregyó Jánost, akik hazai és nemzetközi szinten is komoly eredményeket tettek le az asztalra. Harmati írpád hí­res HB cigaretta által szponzorált superbike motorja a mai napig élénken él a motorsportrajongók emlékében. A kilencvenes években bukkant fel Dudás Péter, aki a 250-es géposztálytól az ezres Superstock kategóriáig minden géposztályban nyerni tudott. Végh Jana a Superbike-ban volt sokáig verhetetlen, de persze nem szabad elfeledkeznünk Bitter Sanyiról, aki elsősorban az Endurance-világbajnokságról szállí­totta az eredményeket vagy Magda Attiláról, aki az Európa-bajnokságon szerzett kimagasló eredményeket.

Sokan voltak és vannak is még jó páran napjainkban is, akik keményen harcolnak az eredményekért, no meg persze leginkább a támogatókért, hiszen igen költséges sportágról beszélünk. Ott van az élen Kispataki Viktor, Németh Balázs és a feltörekvő fiatalság, Bekó Alexandra, aki már most kiemelkedő teljesí­tményt nyújt ebben a férfias sportban. Ahogy azt már korábban is í­rtam, voltak kiváló női motorversenyzőink is. Az újkorban, az egyetlen MAMS által kií­rt hivatalos magyar bajnokságban győztes versenyzőnő Juhász Rita volt a 125-ös géposztályban. Számára a motorozás családi hagyomány volt, hiszen a mai napig mindkét fivére aktí­v versenyző, akik szüleik elkötelezett támogatása mellett versenyezhetnek. Részemről a legnagyobb tisztelet őket illeti meg. Persze nem szabad megfeledkezni a szőke ciklonról, Sövegjártó Petráról vagy Kovács Nikiről sem. A legfontosabb azonban, hogy lassan egy évtizede ott vagyunk a világ élvonalában, ismét a legnagyobbak között. 2007-ben Talmácsi Gábornak köszönhetően már világbajnoki cí­met is szereztünk, mí­g a világbajnoki sorozat egyetlen magyar csapata, a Team Toth révén, illetve Tóth Iminek köszönhetően folyamatosan szállí­tják hőseink a jobbnál jobb eredményeket. A Hungaroringen magas szí­nvonalú nemzetközi versenyeket rendeznek, épül a saját MotoGP-pályánk, miközben Brnóban tí­zezrek zarándokolnak el egy kis benzingőzért és azért, hogy lobogtathassák a magyar zászlót.

Hársfai és Dudás Péter

Visszatekintve az 1800-as évek végéig a magyar motorsport történelmét, habár sokszor tarkí­totta balszerencse, háború, gyász és egyéb nehézségek ennek a sportnak az égiszét, mégis azt kell mondanom, hogy számomra ez a történelem, az elért eredmények, a megismert hősök azt mondatják velem, örülök, hogy ebben az országban élhetek és a világ minden kincséért sem cserélnék Spanyolországgal vagy Agostini hazájával, mert szerintem nekünk kevesebb esélyünk volt a csodára, mégis felértünk a legnagyobbak közé.