Mottó: „Valaki hirtelen futni kezdtett. Lehetséges, hogy egyszerűen csak hirtelen eszébe jutott: randevúja lett volna a feleségével és már szörnyen elkésett. Akárhogy is volt, kelet felé szaladt, végig a Broad Streeten. (…) Valaki más is futni kezdett, talán egy jókedvű rikkancs. Egy tekintélyes úriember sietősre fogta a lépteit. Tíz percen belül mindenki rohant a High Streeten. (…)”(James Thurber)
Aronson szociálpszichológiai fejtegetésein alapuló cikksorozatunk előző részében Önök már találkozhattak a társas befolyásolás fogalmával. A társas befolyásolás nem más, mint az a jelenség, hogy mások viselkedése, megnyilvánulása kihat a saját teljesítményünkre, illetve viselkedésünkre. Pl. valaki elmeséli saját motoros balesetének történetét, és amit hallunk, örök életre belénk ivódik és esetleg meghatározza későbbi magatartásunkat a közlekedésben. Annak, hogy társas lények vagyunk, egyfajta feszültség a következménye, amely az egyéni és a konform viselkedési formák között jön létre bennünk. Ragaszkodni a magunk véleményéhez és viselkedésmintáihoz, vagy engedni a nyomásnak, amely valaki más (esetleg egy csoport) véleményében, illetve viselkedésmintájában ölt testet? Ez itt a kérdés. Ha engedünk az utóbbinak, akkor konform módon viselkedünk. A James Thurber novellájából vett részlet jellegzetes példáját adja egyfajta konformizmusnak.
Azt a kérdést, hogy jó vagy rossz dolog a konformitás, nagy általánosságban nem lehet megválaszolni. Az mindig az adott helyzettől függ. Konform viselkedés ugyanis az is, ha valaki a társadalmi normáknak megfelelően éli az életét és aláveti magát az állam által alkotott szabályoknak, ugyanakkor az is – Aronson példájánál maradva –, ahogy Nixon emberei hamis eskük és megvesztegetések révén a Watergate-összeesküvést végrehajtották. A szociálpszichológia szerint két fő oka van annak, hogy valaki konform módon viselkedik. Az egyik az, hogy a többiek viselkedése meggyőzi őt arról, hogy eredeti ítélete téves volt (pl. belátom, hogy egy elsőbbségi viszonyt eredetileg rosszul ítéltem meg), a másik az, hogy szeretne elkerülni valamilyen büntetést (büntetés alatt értve akár a nevetségessé válást vagy a visszautasítást is), illetve jutalomban (pl. egy adott csoport elfogadásában) kíván részesülni. (Vannak persze olyan helyzetek is, amikor azért követjük egy csoport viselkedését, mert kizárólag az nyújt tájékoztatást arról, hogy adott helyzetben mit kell tennünk.)
Ezzel elérkeztünk egy lényeges kérdéshez, amelynek figyelemre méltó büntetőjogi összefüggései vannak: a szociálpszichológia szerint sokkal mélyrehatóbb az a konformitás, amelynek eredete más emberek megfigyelése azért, hogy abból információt szerezzünk, mint az, amelyet csak a várható jutalom, illetve a fenyegő büntetés motivált. Aki pusztán azért „hódol be” egy utasításnak, mert fél a büntetéstől, illetve tettének negatív következményeitől, az csak addig fog pl. szabályosan közlekedni, amíg fennáll a büntetés lehetősége. Hányszor láthatunk veszélyes sebességükről a rendőr járőrt megpillantva hirtelen fékezésbe kezdő autósokat és motorosokat, akik elégedetten nyugtázva a „veszély” megszűnését, készek szinte azonnal ismét vad száguldásba kezdeni… Hogy a járőr milyen szabályok betartatásáért felel, és hogy e szabályok kit és mitől védenek, az számukra édesmindegy. Ha valaki egy baráti beszélgetés során – amelynek tárgya mondjuk a közéleti vitastílus hanyatlása – szeretne pozitív színben feltűnni azok előtt, akik az ő véleményével merőben ellentétes állásponton vannak, és akiket kedvel, egyébként pedig általában ad a véleményükre, akkor – legalábbis a beszélgetés idejére – azonosulni fog ezek meggyőződésével. Abban azonban nem feltétlenül bízhatunk, hogy amit mások kedvéért elfogad, az belső meggyőződésévé is válik. Ha azonban valakit annyira megbízhatónak és hozzáértőnek vélünk, hogy vélekedését saját világlátásunkba is képesek vagyunk beépíteni, akkor az adott gondolat (viselkedésforma stb.) olyan tartós lesz a mi értékrendünkben, illetve gondolkodásunkban, hogy onnan bármiféle változás is nehezen törölheti ki. Ha azért engedelmeskedem a sebességkorlátozásnak, mert meggyőződésem szerint így megelőzhetőek a balesetek, akkor az adott szabály betartása részemről nem függ a közúi ellenőrzések szigorától, sem attól, hogy számomra meghatározó személyek miként vélekednek ugyanerről a kérdésről. Ha az utakon kizárólag olyanok közlekednének, akik készek a fenti gondolkodásra, akkor eljöhetne valamiféle paradicsomi állapot, amikor nincs szükség büntetéssel való fenyegetésre, sem ellenőrzésekre. (Az más kérdés, hogy aki maga is átélt már egy balesetet vagy annak közeli veszélyét, az kész teljes mértékben átértékelni saját korábbi viselkedését. A társadalom számára ez is egyfajta nyereség, persze nem a legideálisabb.) Vajon megvan-e bennünk a késztetés arra, hogy elgondolkodjunk egy adott szabály ésszerűségén, elméleti megalapozottságán, és így tegyük magunkévá hosszú távra? Ez nyilván attól függ, mennyire vagyunk – úgy általában – konstruktívak, körültekintőek vagy éppen ellenkezőleg: önfejűek vagy felelőtlenek. Meggyőződésem szerint a közlekedés nem mutat különösebb sajátosságokat egy társadalom általános erkölcsi állapotát illetően: Ha az utóbbi mélyponton van, akkor az a közlekedésben is megmutatkozik, és ha a közlekedési morál lesújtó képet mutat, akkor az adott társadalomtól úgy általában sem várhatunk szabálykövetést, együttműködést stb.
 |
| Sokan csak a büntetéstől való félelem miatt tartják be a sebességkorlátokat |