Egészen meglepő tényre bukkanhat, aki mélyen beleássa magát a japán motorkerékpár-gyártás történetébe: ha csak rövid időre is, egy Harley-Davidson-modellnek meghatározó szerepe volt azon vállalat sorsának alakulásában, amelyből később, jóval később megszületett a Kawasaki Motorcyle & Engine Company.
A Meguro egyike volt azon motorkerékpár-gyártó cégeknek, amelyek gombamód kezdtek elszaporodni Japánban a múlt század húszas éveiben. Talán túlzás gyártó cégekről beszélni, javarészt amerikai és európai kétkerekűek másolatait készítő kis üzemek voltak. A Meguro a Harley-Davidson J modelljét szemelte ki magának, de nem járt sikerrel az első V2-esek egyikének számító, később a Harley-Flatheadnak is műszaki alapot szolgáltató F-Head lemásolásakor. A kudarc miatt inkább európai mintákat keresett, és kezdetben kisebb egy-, majd később nagyobb hengerűrtartalmú, soros kéthengeres motort adott hozzájuk úravalóul. Ezek is másolatok voltak, nevezetesen Matchless- és BSA-replikák. Mivel több évtizede sikerrel gyártották ezeket, a japánoknak sem volt gondjuk velük.
A Meguro más stratégiát folytatott, mint a Honda. Utóbbi alapítója – Soichiro Honda – javarészt a tömegeket kiszolgáló, könnyű és olcsó mopedek előállítását szorgalmazta az ötvenes években, megteremtvén ezzel világméretű konszernjének alapjait. Előbbi viszont nagy és erős luxus-motorkerékpárokat készített európai mintára. Ez a politika nem vezetett sikerre, sőt, az ötvenes évek végére anyagilag ellehetetlenítette a céget.
Itt került képbe először a Kawasaki, igaz, még nem motorgyártói minőségében. Már a múlt század közepén ízsia-szerte tevékenykedő cégcsoportként működött, és messzire visszanyúló történelmének köszönhetően Japán egyik legnagyobb piaci szereplőjének számított. Maga a konszern egy kimonókereskedő fia, Shonzo Kawasaki által 1878-ben, Tokióban létrehozott dokkból nőtte ki magát. Az első japán, fémtörzsű hajók mellett mozdonyokat és tengeralattjárókat is gyártott, a második világháború alatt pedig harci repülőgépekkel szolgálta ki a japán hadsereget. Az idővel látványosan kibővült cégcsoportnak része volt a mopedekre és kismotorokra szakosodott Meihatsu is. A Meihatsu felkérésére 148 köbcentiméteres egyhengeres, négyütemű, léghűtéses motort fejlesztett ki a Kawasaki Machine Industry.
Kattintson a képre a galériához |
![]() |
1961 – Kawasaki 125 B7 Először az 1961-es kiadású B7 tankját díszítette az Aircraft Company logója. A nyolc lóerős motor 100 km/h végsebességre volt képes |
![]() |
1966 – Kawasaki 650 W1 Az első baki: a W1 a Kawasaki által felvásárolt Meguro egyik modelljét mintázta, annak pedig az angol BSA A7 volt a formai előképe |
Nem telt el sok idő, és az Egyesül íllamok felé kezdtek kacsingatni a Kawasaki stratégái. Ezútal nemcsak azért, hogy műszaki minták után nézzenek, hanem azért is, hogy leendő global playerként felmérjék az ottani piaci lehetőségeket. A tengerentúlon nem volt igény kis mopedekre és robogókra, helyettük az olyan négyütemű nagymotorokat részesítették előnyben az emberek, amilyeneket a Meguro hozott magával a cégházasságba.
![]() |
1972 – Kawasaki Z1 900 Frankenstein gyermeke – négyütemű motorjával könnyen kifutotta akár a 200 kilométer/órát is. Nagyon jól lehetett villogni vele, úgy is mondhatjuk, hogy a hetvenes évek forradalmármotorja volt |
Innentől kezdve egyre inkább a sebesség és a sport vált a márka arculatának két meghatározó motívumává és öltött igen meggyőző formát 1968-ban, a háromhengeres kétütemű motorral szerelt H1 Mach III képében. Az akkoriban szenzációsan jónak számító, 60 LE-s teljesítményével valóságos robbanótöltet volt a 174 kg tömegű, 500 köbcentis modell. 185 km/óra végsebességével megalapozta a Kawasaki újkori imidzsét, mint a világ leggyorsabb (sorozatgyártású) motorkerékpárjainak gyártója. És egyútal a legrakoncátlanabbaké is, a futómű ugyanis nem tudott lépést tartani a később 250, 350 és 750 köbcentis változatban is forgalmazott háromhengeres elképesztő teljesítményével.
Németországban 1968-ban kezdte forgalmazni a legújabb japán motorkerékpár-márka termékeit Detlev Louis hamburgi kereskedő. Nem döntött rosszul, ugyanis a Kawasaki már 1972-ben bemutatta újabb nagy dobását – a 900 Z1-et – a mai Intermot előfutárjának számító kölni IFMA-n. Ez a nagy hengerűrtartalmú, erős négyhengeres motorral felszerelt típus volt a gyártó válasza az 1969-ben debütált Honda CB 750 Fourra. Rendkívül élénk volt iránta a kereslet, akárcsak a kétütemű modellek iránt. Abból az időből származik az importőr mondása, miszerint: „A Kawasakikat nem árusítjuk, hanem szétosztjuk.” Sokkal többen akartak maguknak egy-egy példányt venni, mint amennyi egyáltalán rendelkezésre állt.
![]() |
1988 – Kawasaki VN-15 SE Termetes kéthengeresek váltották le a nyolcvanas évek eleji softchoppereket. A VN-15-tel ismét mércét állított a Kawasaki, ennek voltak ugyanis a legöblösebb hengerei |
A Z1 minden mást elhalványított 227 km/h-s végsebességével – a vonatkozó mérést a MOTORRAD magazin végezte a Nürburgring Nordschleifén. Azonban ennek a motornak sem volt tökéletes a futóműve, ezért a lap szerkesztője, Franz-Josef Schermer elnevezte Frankenstein gyermekének. Később a motoros társadalom is átvette ezt a félig tiszteletteljes, félig ironikus nevet, amely mindazonáltal nem volt negatív hatással a típus értékesítésére. Épp ellenkezőleg, pont egy féktelen, lázadó karakterű kétkerekűre vágytak az akkori vad fiatalok. Végre kitörhettek vele abból az unalmas egyhangúságból, ami a BMW-motorok dominálta utcaképet jellemezte. A Z1 a mai napig kultikus mérföldköve a Kawasaki történetének. Vele a márka végérvényesen felküzdötte magát a négy legnagyobb japán motorgyártó közé.
1989 – Kawasaki ZXR750 A porszívó: az a két gigacső volt a fő jellegzetessége, amelyeken át nagy sebességnél csak úgy zúdult be a légszűrőházba a levegő |
![]() |
1990 – Kawasaki ZZ-R1100 Már álló helyzetben is szinte szétvetette az erő. Kidugaszolt változatában majdnem kifutotta a háromszázat, sokáig a világ leggyorsabb sorozatgyártású motorkerékpárjának tartották |
1978-ban leszerződtették gyári pilótának a bajor Toni Mangot, aki 1981-ben mind a negyedliteres, mind a 350 köbcentis géposztályban megszerezte nekik a hőn áhított bajnoki címet. Annak ellenére, hogy napjainkban nem remekelnek annyira a zöldek a vb-futamokon, Mang óta mindenképpen nagyhatalomnak számítanak az országúon.
![]() |
2003 – Kawasaki Z1000 Több szempontból is visszatért a gyökerekhez: négy darab kipufogócsöve a legendás Z1-et idézte, 127 lóerős motorja a ZX-9R-ből származott |