A kétarcú ország III.

Egy kedves ismerősöm e szavakkal bocsátott utamra: csodálatos hely, de este nyolc után ne menj ki az utcára. Dél-Afrika, 3. rész

Vagy két napot töltöttem a Waterfrontnál, a régi kikötő loftosí­tott bevásárló- és vigalmi negyedében, amelyről azt olvastam, hogy a déli földteke legöregebb kikötőjében létesült. Vibráló, vidám látványosságai, galériái, kézművesboltjai, plázái, kocsmái és éttermei évi 24 millió látogatót vonzanak a Föld minden tájáról. Az öreg épületeket nem lebontották (mint a Ráckevei téglamalmot,amelynek a helyére Tescót épí­tettek), hanem felhasználták, beépí­tették, a város élő, modern és stí­lusos részévé tették. Van ott lagúnák közé épí­tett lakópark, panoráma óriáskerék, félrehúzható hí­d, öreg világí­tótoronytól hajógyárig minden. Innen indulnak a hajók a közeli Robben szigetre, ahol Nelson Mandela raboskodott, a jachtok és vitorlások között pedig fókák hancúroznak, sőt, van egy seals’deck is, egy élelmiszerbolt által szponzorált fókanapozó közvetlenül az üzlet mellett. Este egy fergeteges koncertbe botlottam, már meg sem lepődtem rajta, hogy fekete és fehér zenészekből állt. A szí­npad előtt megakadt egy fura páron a szemem, egy hetvenes, fehér hajú hölgy egy fiatal fekete hölggyel ropta, a szám végén összeölelkeztek, majd mindenki ment az újára. Ismét csak azon morfondí­roztam, hogy mindez alig húsz évvel az apartheid után… Mi lett ezekkel, elfelejtették egymást utálni?


A koncert végén a remek hangú, termetes fenekű énekesnő egy őrületes fenéktáncot mutatott be, a twerkelés törzsi megfelelőjét, a neve nyassz, vagy valami hasonló, hát, erre innom kellett még egy sört.
Valahogy a környék is biztatóbb volt, mint a pár kilométerre lévő Long Street, itt nyugodtan kacsázhattam haza a parkokon át vagy öt kilométert késő éjszaka fényképezőgépestül, fehér emberként, a kutya sem törődött velem. Illetve egyszer azon vigadoztam, hogy a szembejövő átment a túloldalra, hogy kikerüljön…
A reggeleket egy sarokkal arrébb egy arabok által üzemeltetett boltocskában kezdtem, majd megittam egy kávét a szomszéd kávézóban, amelyről ordí­tott, hogy angol származású a gazdája. Elbeszélgettünk, mondta, hogy bár onnan származik, még nem látta Angliát, de egyszer megnézné, bár az hideg ország neki. Mesélte, hogy pár éve még itt is, a Signal Hillen is volt pár órára hó, de ez igazán ritka dolog. A cápákról is kérdeztem, mondta, hogy a cápatámadás olyan errefelé, mint az autóbaleset. Néha előfordul az emberrel. Mesélt egy idős hölgyről, aki egész életében kijárt a Hout Bay melegebb vizébe reggelente úszkálni, tavaly harapta ketté egy Nagy Fehér.


A tulajjal harmadik nap már nevünkön szólí­tottuk egymást köszönéskor, aztán csak ültem ott, a Signal Hillre felfutó keskeny utcácska kávéházának egyetlen kis utcai asztalánál, hallgattam a tulajt és boldog voltam. Olyan fantasztikus, meghitt dolog volt az a reggeli kávés beszélgetés, a Földgolyó túloldalán egy magyar és afrikáner között.
Majd’ elfelejtettem mondani… új életem harmadik napja óta egy 125-ös Honda Rebel tulajdonosa, na, jó, bérlője lettem, csak azért, hogy motoros cikket í­rhassak dél-afrikai utazásomról. A Scoot Doctor nevű céget a New Market streeten bátran ajánlom mindenki figyelmébe, jó motorokat adnak igazi motoros fazonok bérbe, baráti áron (www.scootdr.com).
Ettől kezdve tulajdonképpen nem csináltam mást, mint megpróbáltam a magam nyugodt, nézelődős, független tempójában végigjárni a tesztmotorozás úvonalát. Fantasztikus napok voltak, mit mondjak. Valamelyik oldalamon lent majdnem mindig ott kéklett a végtelen óceán, a forgalom gyér, az utak nagyszerűek. Nem mentem könnyí­teni magamon a bozótosba, nehogy kí­gyó marjon meg, nem kerültem szemkontaktusba a majmokkal, és figyeltem, hogy mindig a bal oldalon haladjak.


Békés és szép volt minden. Innen, Cape Town környékéről elképzelhetetlennek tűnt, amit a fehér farmerekről olvastam, vagy amit az egyik helyi tesztpilótától hallottunk, hogy Dél-Afrikának ez a része teljesen más, mint Johannesburg környéke, ahol borzalmas a közbiztonság, ahová a tehetős fehérek két marokkal küldik a pénzt a fekete lakosság felzárkóztatása érdekében, és ahol a mérhetetlen korrupció miatt alig jut el a pénz a céljához. Ahol a tolvaj politikusok ellopják a fejlesztésekre szánt pénzeket, és közben tüzelik az embereket a fehérek ellen, annak reményében, hogy még több pénzt csikarhatnak ki belőlük. És ennek a tüzelésnek kí­nhalálok sora az eredménye. Hmmm… ismerős történet…


A Western Cap környékén jelenleg béke van, fejlődik a régió, működnek a dolgok. A világ minden tájáról járnak ide turisták, és látszik, hogy jó dolgokat is lehet ezen a Földön tenni. Még talán Afrikában is. De a lelkek mélyén ott lapulhat a félelem, hogy vajon meddig? Az egyszerű házaktól a nyaralókig, a csodaszép villákig pengedrótos kerí­tés, riasztórendszerek vigyáznak a lakókra, de olvastam olyat is, hogy „fegyveres őr, zéró tolerancia”, és ettől olyan gondolatai támadnak az embernek, hogy Cape Town olyan, mint egy gyönyörű virág. Csak éppen puskaporos hordóra ültették. És nem tudni, hogy elázott-e már az a puskapor, vagy nem.