A kétarcú ország II.

Az ú rossz oldalán – Siklóernyővel cápaeledel – Afrikai Monte Carlo – Pisilni életveszélyes – Bálnatánc – Az utolsó vacsora – Vagyok, aki vagyok

Szóval, mi először motoroztunk fölfelé egy jót, aztán gyönyörködtünk, majd motoroztunk lefelé egy jót. A balos közlekedés amúgy hamar megszokható, de észben kell tartani, hogy hamar el is felejthető, például már egy kis pihenő kávészünet után is. A balesetek zöme is az ilyen tankolós, kávézós, pihenős újraindulások után következik be. A helyiek egyébként kifejezetten kulturáltan közlekednek, pedig ennyi Porschét, AMG Mercit, Maseratit, különféle roadstert én még nem láttam, mint itt, egyszer pedig valami idomos versenyautó üvöltött el mellettünk. De a sofőrök zöme nyugodt, előzékeny, segí­tőkész, aki itthon szocializálódott a közlekedésre, annak meg sem kottyan Dél-Afrika.


A Signal Hill után a nyugati, vagyis Atlanti-óceán-parton délnek vettük az irányt, és a meglepetések sora folytatódott. Mintha csak Nizza, sőt, sokkal inkább Monaco környékén motoroztunk volna. Az M6-os ú eleinte kétszer kétsávos panorámaú, majd kétszer egysávosra szűkül, az óceánparttal párhuzamosan fut, jobbra egymást váltják a homokos strandok, az utat hotelek, üzletek, éttermek szegélyezik, a beljebb lévő dombokra nyaralók és olyan luxusvillák épültek, amilyenből a Riviérán sincs sok. Sea Point és Bantry Bay szélesebb, nyitott, homokos strandok, majd következik a Clifton I, II és III, itt a homokos részeket festői sziklatömbök osztják szakaszokra. Camps Bay körül kissé hátrébb húzódik az óceánt kí­sérő hegység, laposabb, nyitottabb a táj, a hatalmas homokos strandon heverésznek szép számban, de a ví­zben nem sok embert látni (talán a cápák miatt).


Tempósan haladunk, a kanyargósabb szakaszokon belehúzunk, néha valóságos kanyarparadicsomba futunk bele, az aszfalt általában hibátlan, a közlekedés viszonylag gyér, csak néha szorulunk be egy-egy lomhább jármű mögé. Ilyen tempónál az országból nem sokat fog fel az ember, most a motorozás a fő szempont. Felkanyarodunk egy elhagyatottabb, kanyargós szakaszra, hamarosan beleérünk a felhőkbe, kicsit meg is ázunk, fúj a szél, dideregve várjuk, hogy a fotózáson ránk kerüljön a sor. Egész komor lett a táj, ilyen időben az óceán is barátságtalannak látszik innen fentről. Egyszer csak valami katonai alakulat jelenik meg félbeszakí­tva a fotózást, kiderül, a közeli hegyi laktanya katonáinak tartanak hegyi menetgyakorlatot. Emberes tempóban caplatnak fölfelé, és énekelnek hozzá. Úgy tűnt, nem tiszta szí­vből… Könnyű szí­vvel hagytuk ott végre a hűvös-szeles hegyi utat, s visszaereszkedtünk a tengerpartra. Hout Bay közepén egy körforgalomnál a fél útestet belepte a szélfúta, finom, fehér homok. A jobbra eső tengerparti dűnesor, majd az ú szélén a homokba merült buszmegálló padja és a kidőlni készülő oszlop végre felidézett valamit korábbi afrikai emlékeimből, de pár kilométer múlva ismét rendezett lett a táj. A Hout Bay keleti partján már alig volt forgalom, innentől egy jót lehet veretni, majd letértünk a Soetwater beachet jelző táblánál. Prí­ma aszfalt, messze hullámzó dűnesor, gyér parti fű, mögötte a hihetetlen szí­nű óceán egymillió hullámcsipke tarajjal, fölötte ködszerű ví­zpára, amit a viharos szél szaggat ki a hullámokból. Ismét fotózás, vezetőnk mellesleg odaveti, hogy ne hagyjuk el az aszfaltot. Amikor az egyik tébláboló, sorát váró újságí­ró mégis belegázol a bozótba könnyí­teni magán, olyat kap, amilyet utoljára talán apjától egy rossz bizonyí­tványért. Olyasmiről esett emelt hangon szó, mint hogy ez itt Afrika, meg hogy kí­gyómarás, és valami olyasmi is, hogy a pisilni vágyó kolléga halott lesz, mire telefonálhatnának az orvosért, ha olyan hülye, hogy megmaratja magát, mert magasról tesz a figyelmeztetésre. Nos, a holtsápadt kolléga szerintünk hátralévő afrikai tartózkodása idejére felfüggesztette urinális tevékenységét.
Fotósunk mesélte, hogy az előző nap éppen ugyanitt készülődtek a fotózásra, amikor egyszer csak megjelent egy óriási bálna, és itt kezdett hancúrozni az orruk előtt. A ví­zben. Nekünk nem volt ilyen szerencsénk.


A következő figyelmeztetést a fantasztikus, de fizetős Chapman’s Peak ú egyik pihenőjében kaptuk. Itt arra hí­vták fel a figyelmünket, hogy ne etessük a majmokat, zárjuk be az autók ajtaját (motorral voltunk), zárjuk el az élemiszert, és ne keveredjünk szemkontaktusba távoli rokonainkkal. Bár egy szendvicsem sem volt, zsebeimen behúztam a cipzárt, megfogadtam, hogy akkor sem veszem le a sisakomat, ha meggyullad, nem is beszélve a napszemüvegről – ettől reméltem, hogy nem kerülök szemkontaktusba egyetlen majommal sem.


Másnap az MT-10 SP-kkel a borvidéket jártuk be, mert Cape Town környékén olyan is van. A táj arrafelé jóval zöldebb, mint első napi körutunkon volt, és ha lehet, még európaibb Afrikának ez a része. Egy MT-10 SP-vel csapatban motorozni, egy huszonéves motorversenyző felvezető után kapaszkodni… nos, ez nem a nézelődős túrák képét vetí­ti előre. Amikor este letettük a motorokat, többen azzal vették le sisakjukat, hogy: na, ezt túléltük.


Este egy fantasztikus tengerparti étteremben volt az utolsó vacsoránk, a Grand Cafe & Beach nevet viselő gigahangulatos étterem-bár együttesben. Volt benne valami raktár-loft stí­lus, a pultok fele a parti homokban állt, az asztalok egy hangárfélében, egy másik része deszkából ácsolt halászkocsmát idézett, kerti búorok hevertek mindenfelé, és szólt a chillout zene.


Emlékezetes este… az újságí­rók két hosszú asztalnál foglalnak helyet. A mi asztalunk: három beképzelt osztrák, akik egymással is alig állnak szóba, fél tucat humortalan német, egy szótlan cseh és egy szoborarcú japán mérnök a Yamahától. Az ülésrend bibliai. Én, mint Jézus a fő helyen, balomon a germánusok és a bohémiai, jobbomon az ausztriánusok, szemben velem Nippon komor fia.


A másik asztal: dánok, belgák, franciák, züllött egy népség. Már az első fogás előtt iddogálnak, vicceket mesélnek, hahotáznak. Jól érzik magukat. A mi asztalunknál sí­ri csönd.
Második fogás. A belgáknál újabb pezsgő pukkan. Nálunk a németek már legalább vitatkoznak az MT-10-ről, az osztrákok észrevették, hogy ott ülök. Negyedik fogás. A belga yamahás a széken állva légbasszusgitározik. A németek is oldódnak, frivol élményeket mesélnek az MT-10 erőforrásáról. A japán a telefonját nézi, a cseh ásí­tozik. Én irigykedem a másik asztalra.


A hatodik fogás után a másik asztal átül a bárpulthoz, whiskyt kérnek. Az osztrákok “ki szólal meg először”-t játszanak legalább egymillió euróban, a németek vicces, huncut történeteket mesélnek a az MT-10 főtengelyéről. Kacagnak. A cseh a bal vállamon horkol, folyik a nyála. A japán azt latolgatja, hogy harakirit követ el – a németek kifogásoltak valamit az MT-10 indexkapcsolóján. Úgy érzem, rossz helyre születtem. De legalábbis rossz helyre ültettek.


A hivatalos program véget ért, másnap reggel kiléptem a négycsillagos Westin hotel ajtaján, és hátizsákos turistává váltam. íttaxiztam a Signal Hill oldalában megbúvó Altona Lodge-ba, egy csendes kis utcában megbúvó szállásra. Hangulatos és barátságos hely, kis előkerttel, diszkréten nyikorgó-recsegő fapadlóval és udvarias, barátságos személyzettel. Immáron szabad emberként ismét nyakamba vettem a várost, ezútal gyalogosan. Pár perc múlva egy melegfelvonulás kellős közepén találtam magam. Illetve jött ott mindenféle fura alak. Többek között motorosok, aztán görkorisok érkeztek szép számban, majd a gyalogosok a lehető legbonyolultabb nemi indentitásokkal, de voltak közöttük hagyományos vonzódásúaknak kinéző extrém túlsúlyosok is. Kezdett gyanússá vélni, hogy ez nem a khmm… megszokott parádé. Már az is fura volt, hogy nem állnak a nézők között kivörösödött arccal üvöltő antiparádisták. Aztán végre felfogtam, hogy mi van a csoportok zászlajára í­rva: I am, who I am ‒ vagyis, Vagyok, aki vagyok. És akkor megvilágosodtam… ez nem egy homoszexuális felvonulás, hanem egy olyan, ami a különböző irányú másságok elfogadására hí­vja fel a figyelmet. Oké, nade a motorosok is a mások közé tartoznak Dél-Afrikában?


Szóval ez volt az első furcsaság, amin aznap megakadtam. Azon tűnődtem, hogy egy országban, ahol apartheid volt még húszegynéhány évvel ezelőtt, együtt vonulnak fel a Mások bőrszí­ntől függetlenül? És mosolygó nézősereg sorfala között?