Értelmetlen kockázat?

Kedves Olvasó! Előfordult már Önnel, hogy egy „majdnem baleset” pillanatai után eltöprengett azon, mi lenne most Önnel, ha valaki más akkor nem figyel eléggé? Velem igen. Ha kellően defenzí­vek vagyunk, azt is biztosan tudjuk, hogy naponta vagy hetente előzünk meg vagy védünk ki egy mások által létrehozott veszélyhelyzetet. És ezért nem várunk hálát. Csak azt, hogy legközelebb valaki más ránk is vigyázzon.

2013 júniusában egy David Holmes nevű 38 éves férfi az A47-es úon Norfolkban halálos motoros balesetet szenvedett, amikor egy úkereszteződésben a szemből jövő személygépkocsi vezetője elé kanyarodott. A halála csak egy lenne a sok közül, ha a bukósisakjára szerelt kamera nem rögzí­tette volna az egészet, és ha az édesanyja, Brenda nem érzett volna magában elég erőt ahhoz, hogy a felvételt – baleset-megelőzési céllal – megossza másokkal. A felvétel alapján a rendőrség megállapí­totta, hogy Dávid 100 mérföldes (160 kilométeres) óránkénti sebességgel száguldott a baleset előtt, ugyanakkor a szemből érkező autós számára a motor egyértelműen észlelhető volt, a balesetet tehát mindketten elkerülhették volna. A norfolki rendőrség készí­tett egy filmet, amelyben David édesanyja, Brenda, a nyugdí­jas ápolónő mesél fiáról és a balesetről, miközben bevágnak egy-egy részletet a kamera felvételéből. Az édesanya elmeséli, hogy milyen izgatott volt a fia, amikor 16 éves korában a szüleitől megkapta élete első motorját. „Sokszor eszembe jut, hogy talán nem kellett volna neki megvennünk azt a motort… de aztán arra gondolok, hogy Davidnek í­gy kijutott 22 év, amit végigmotorozott és közben boldog volt.” Az édesanyának csak akkor bicsaklik meg a hangja, amikor a baleset napjáról kell beszélnie. „Részt akarok venni ebben a kampányban, mert érzem, David elvesztése í­gy nem lesz teljesen értelmetlen. Ha csak egyetlen balesetet meg tudunk í­gy előzni, ha csak egyetlen családnak nem kell mindazon keresztülmennie, amin nekünk kellett, David halála már nem volt teljesen hiábavaló. Tudom, hogy aznap gyorsan motorozott, szerette a sebességet, de szerette az életet is. Bár nem könnyű nekem ez az egész, de remélem, hogy lesznek, akiknek hasznára válik, lassí­tanak, és jobban figyelnek a motorosokra. Én sem vagyok tökéletes sofőr, csináltam már butaságokat, de szerencsém volt, megúsztam. Davidnek nem volt szerencséje, a Renault vezetőjének sem volt szerencséje.”

 

 

A videó azzal kezdődik, hogy Dávid integetve elbúcsúzik néhány barátjától egy parkolóban, majd kihajt onnan, és azonnal őrült tempóra gyorsí­tja a motort. A szél szinte elviselhetetlenül hangosan süví­t, és a férfi a kétszer egysávos úon úgy repeszt, mintha tí­z élete volna. Mintha megunta volna a hétköznapokat, a barátait, akik rajongtak érte, a családját, amelynek tagjai azon a napon egy kicsit vele együtt haltak. Neki akkor nyilván nem jutott eszébe az, ami az események ismeretében nekünk eszünkbe jut majd: milyen értelmetlenül áldoz fel az ember mindent néhány mámorí­tó percért cserébe… Milyen szépen fogalmazta meg a több ezer hozzászóló egyike, egy motoros Új-Zélandról: „Köszönöm David családjának, hogy volt bátorságuk közzétenni a felvételt. Az emberek ritkán szembesülnek egyetlen pillanat hosszú időre kiható következményeivel. És azzal, hogy pillanatnyi felelősségük hiánya milyen hatással van a saját családjuk életére.” Hozzátette: „Remélem, és imádkozom is érte, hogy mindenki, aki a közutakon közlekedik, megérti a felvétel valódi üzenetét.”

Amikor David kihajt azon a kapun, mi már tudjuk, hogy élete utolsó újára indul. Mint ahogy tudjuk azt is: ha csak egy kicsit is lassabban hajtana, akkor érne oda a kereszteződéshez, amikor az autós már rég elhagyta azt. De David azon a júniusi napon bí­zott a vakszerencsében. Még halljuk, ahogy az előzés befejezése után nem sokkal észreveszi az elé kanyarodó autót, és felüvölt. De akkor már nincs remény arra, hogy az autós vagy a motoros elkerülje a balesetet. Aztán a motor becsapódik az autóba, Daviddel pedig megfordul a világ, hatalmasat zuhan, majd nem mozdul többé. A többi néma csend. A kamera egyhangúan működik tovább, nem számí­t, hogy már nincs mit rögzí­teni.

Chris Spinks, a Norfolki és Suffolki Közlekedésrendészeti vezető – bár készült rá, hogy drámai hatása miatt a videó még az angol közlekedésbiztonsági videók közül is kiemelkedik majd – megdöbbent annak hatásán. Arra ő sem volt felkészülve, hogy a felvétel – amelyet egyetlen nap alatt több mint egymillió ember nézett meg – hí­re eljut messze az Egyesült Királyság határain túlra, és hogy Oroszországtól az Egyesült íllamokig, Kanadától Mexikóig, Brazí­liától Franciaországig a világ minden tájáról érkeznek majd hozzászólások. „Nem számí­tottam a közvélemény egyetértésére, amikor úgy döntöttem, hogy a kamerafelvételt közzétesszük” – mondta a rendőri vezető, amikor szembesült azzal, hogy a hozzászólások mennyire sokféle nézőpontot tükröznek. „A célunk az volt, hogy vitát indí­tsunk a közúi közlekedés biztonságáról, és arról, hogy hogyan lehetne a hasonló halálos baleseteket megelőzni. Örülök annak, hogy a felvétel vitákat generált, és hogy az embereket elgondolkodtatta a saját felelősségükről, ami a közúi közlekedésbiztonságot illeti.”

Az édesanya számára az a gondolat a legelviselhetetlenebb, hogy tudja, volt egy pillanat a baleset előtt, amikor a fia számára egyértelművé vált: ami történni fog, az elkerülhetetlen. Amikor átfutott az agyán a félelem és a felismerés: most meg fog halni. David édesanyja nyilván azzal is tisztában van, hogy a fiának lett volna esélye elkerülni a balesetet, ha nem megy olyan gyorsan. Ha nem előzi meg azt az autót a kereszteződés előtt. És persze, ha a Renault vezetője figyelmesebb lett volna, mielőtt a kanyarodást megkezdte.

Elmerengek a David temetéséről készült fotón: motorok hosszú sora kanyarog az úon, elöl a koporsót szállí­tó oldalkocsis motor. Vajon mindenki megértette-e ott abban a hosszú sorban, hogy a felelősség közös?