“Én kis dolgokat nem álmodom!” – elhunyt Böröczky Pepi

Szombaton olvastam a hí­rt: meghalt Böröczky Pepi.  Pepi, akit nem lehet
nem szeretni, akin nem lehet nem nevetni és akin nem lehet nem
meghatódni.

í“hatatlanul eszembe jutott motorsport iránti rajongása,
idealizmusa, kedves stiklijei és nagy tervei. Felidéztem magamban
történeteit: hogyan adta ki magát a FIM elnökének, hogyan kapott motort
Castiglionitól és eszembe jutott nagy álma egy heroikus motoros filmről,
amely olyan korszakalkotó lenne, mint a Szelí­d motorosok volt a maga
idejében.


Ezek a tervek most már csak tervek maradnak, mint az én tervem is, hogy
Pepinek létrehozunk a Motorrevüben egy saját rovatot. A nagy motoros
filmet más valakinek kell majd megrendeznie és a Ringen is más valakinek
kell három percen belüli időt motoroznia. Az egyik legemlékezetesebb
mondása ez volt: – Én kis dolgokat nem álmodom!


Kérem, emlékezzenek velünk együtt Böröczky József rajongó életére egy a Motorrevüben 2002-ben megjelent cikkel.



A cikk a 2002/4-es Motorrevüben jelent meg

Találkoztál már vele, kedves olvasó. Ugye, ismerős az arc? Vajon az amerikai elnökválasztásról? A Mikroszkóp Szí­npadról, a Forma-1-ről vagy valamelyik motoros gyorsasági futamról?

Pepi nem í­zig-vérig motoros alkat, mégis elválaszthatatlan a gyorsasági versenysporttól. Aki megfordult már Grand Prix-futamon, biztosan látta őt a boxutcában, esetleg a dí­sztribünön, a bennfentesek között. Az idősebbek Szabó II és Drapál János versenyein találkozhattak vele. Az Eurosportnál mint Forma-1-es és gyorsasági vb-futamok közvetí­tője, majd mint az Inter-wheel szorgalmazója tűnt fel. De láthatjuk manapság Talmácsi és Tóth mellett, vagy pedig Bernie Ecclestonnal karöltve sétálni. Máskor Michael Schumacher mellől mosolyog ránk a fotóról, vagy éppen Naomi Campbellel együtt néz a kamerába. Ki ez az ember?

Röviden: humorista-parodista- szí­nész, de mindenekfölött motorsportrajongó.

Legjellemzőbb tulajdonságai a kedvesség, közvetlenség. És az álmodozás. Őszinte rajongója a női nemnek, és úgy tűnik, dí­jazzák is ezt a rajongást. Még a női nemnél is nagyobb rajongója, megszállottja, mániákus őrültje a gyorsasági motorsportnak.

Röviden: humorista-parodista- szí­nész, de mindenekfölött motorsportrajongó

Lakásában teljes szobányi motoroskönyv van, folyóiratok, videokazetták százszámra… Három vitrinben motormakettek, egykoron élt és ma élő hí­res versenyzőkkel. A falakon motoros akcióképek és portrék. Attól, hogy az ágya fölé – mint egy szentképet – Agostini életnagyságú képét kifüggessze, csak a beí­gért válóper térí­tette el.

– 1955-öt í­runk, 7 éves vagyok, a Városligetben minden hétvégén felzúgnak a motorok, és én kinézve az ablakon alig várom, hogy ott lehessek. A depó kedvenc helyemmé vált. Nem a gép érdekelt, engem a versenyző nyűgözött le. Hősök voltak a szememben! Testközelből láttam az akkori nagyokat, Szalkai Bélát, Szűcs Lászlót, Cserkutit, a Reisz testvéreket, Gaál Bélát, az oldalkocsist és Kurucz Gyurit. Szabó II László akkortájt bontogatta szárnyait. Elkezdtem gyűjteni mindent, ami a motorozással összefüggött. Egyszer kölcsönkaptunk több évfolyamnyi autós-motoros újságot. Mindegyikből kivágtam a motoros képeket. Szüleim iszonyúan szégyellték magukat, amikor a megcsonkí­tott újságokat vissza kellett adni. Később kinyomoztam Szabó II László lakásának cí­mét Zuglóban. Kihúztam őt egy Simca alól, és tí­z perc múlva a lakásában már furcsa paródiákat adtam elő. Életre szóló férfias barátság szövődött köztünk. Elfogult vagyok iránta, mert láttam őt versenyezni itthon és külföldön, aludtam a buszában, együtt csajoztunk este a bárban, ámbár éppenséggel sok pénzünk nem volt. Agostiniék itatták őket, mi pedig elvittük a két legcsinosabbat.

A versenyek később átköltöztek a Népligetbe, és én 1965-ben, 17 évesen egy mikrofon előtt találtam magam. A futamok közötti szünetekben szí­nes hí­rekkel egészí­tettem ki a történteket. Jöttek az emberek, és nézték, hogy honnan tudom mindezt, a vasfüggöny elzártsága mögül, ráadásul fejből.

– No, ez engem is érdekel!

– Onnan, hogy szerettem! Megőrültem érte! A hí­rekért elképesztő gazságokra voltam képes. Berontottam az MTI elzárt irodájába, az újságí­rók közé, motoros futárnak adva ki magam, hogy jöttem az újságnak járó anyagért. Felmarkoltam és lerohantam vele az utcára, ahol mohón elolvastam a motorsporteredményeket.

Drapál Jancsi volt a következő nagy állomás. Barátjának fogadott. Sokszor vele voltam külföldön a győzelmeinél, kudarcainál, és nekem kellett elmondanom a búcsúbeszédet is fölötte.

– Miért nem próbáltad meg te is a versenyzést?

– Elindultam pár versenyen, ahol olyan szinten voltam utolsó, hogy nem találtam a sebességi fokozatokat, és kettesben repesztettem a pályán. A végén Drapál is, Szabó is – a két indián tí­pusú, marcona férfi – eltakarta a szemét, akkorát estem. Örök vágyam volt, hogy legyen motorom. Claudio Castiglioni, az MV Augusta tulajdonosa több esetben látott sört inni – a magam módján. Ez komoly attrakció, úgy iszom meg akár tizenöt korsó sört, hogy nem mozdul meg a gigám. Tetszett neki, í­gy kerültünk össze. Addigra rólam kiderült, hogy több vagyok egyszerű szurkolónál. A versenyek utáni fogadásokon már szinte nélkülözhetetlen voltam. Köztudott lett, hogy szí­nvonalasan el tudom szórakoztatni az embereket. Castiglioni meghí­vott a gyárába Varesebe, ahol megemlí­tettem neki, hogy szeretnék egy 125-ös Cagivát. Mondtam, hogy ruha is jó lenne hozzá. A legnagyobb meglepetésemre jött a telefon, hogy a motor és a ruha Prága mellett vár rám. Addig nem ültem nagyobb motoron. Most is elég ügyetlenül ülök rajta, akkor még jogosí­tványom sem volt. 48 éves fejjel szereztem meg a jogosí­tványt motorra is. De í­gy teljes a kép: 54 éves koromra elértem, hogy motorozhatok, motorom, jogosí­tványom, ruhám van! Túl jól is nézek ki, annyira egyedi a design! Mindenki azt hiszi, hogy egy keréken indulok, ehelyett én zavaromban néha melléváltok, vagy megpróbálok kettesben indulni és lefulladok.

Lassacskán a depók világának és a versenyeket követő fogadásoknak nélkülözhetetlen kelléke lettem. Meglehetősen jó a kapcsolatteremtő képességem, és soha nem jövök zavarba. A 2001-es brnói nagydí­j volt a 90-edik vb-futam, amelyen részt vettem. Ha lesz Magyarországon újra futam, azt szeretném, ha az lenne számomra a századik.

Az évek során egyre nehezebb lett a depók közelébe férkőzni. Megfigyeltem, hogy aki nagy, hí­mzett FIM-jelvényt visel, annak minden ajtó kitárul. A monzai Grand Prix-re úgy mentem ki, hogy előtte készí­ttettem magamnak FIM-jelvényt, felvarrtam a zakómra, és – csodák csodája, előttem is megnyí­ltak az ajtók. Innen már csak egy lépés volt, hogy a MAMS magyarországi elnökeként mutatkozzam be. Javamra legyen í­rva, nekem (is) köszönhetően nagyon jó véleménnyel voltak Magyarországról. Nemzetközi küldöttség érkezett hazánkba, amelynek tagjaival már évek óta jó viszonyban voltam, és amikor mint MAMS-elnököt a keblükre öleltek, az itthoni vezetők majd hanyatt estek. Aztán persze jött a méreg.

– Hogy kerültél az Eurosporthoz?

Amikor sor került a vb-futamok magyar nyelvű közvetí­tésére, mondtam Dávid Sándor barátomnak: – Sanyi! Ha én ezt nem közvetí­thetem, akkor meghalok! Érted?! Meghalok! – Hála neki, odakerültem mellé, és a mikrofon elé.

– Mit szeretnél még elérni az életben?

– Nos, először is szeretnék a Ringen 2:40-3:00 perc közötti köridőt motorozni. A másik: megálmodtam egy motoros film forgatókönyvét. A motorsportról, szerelmekről, barátságról és árulásról szólna. Végre igazi példaképeket teremtene a fiataloknak. Minimum Oscar-dí­jat és világsikert remélek, világhí­rű sztárokkal. Az életemnek olyan időszakát élem, amikor úgy érzem, valami nagyot kell dobnom! Fel vagyok vértezve olyan tulajdonságokkal, amelyeknek korábban hí­ján voltam. Hogy boksznyelven szóljak: Mike Tysontól talán kikapnék, de kiállnék ellene, az biztos. Többen hóbortosnak tartanak a rajongásom, naivitásom és romantikus alkatom miatt, de egyet hadd áruljak el: én kis dolgokat nem álmodom!