“Én, a sebesség”

Ismerik Önök a Verdák c. filmet? Fiús családoknál a film kötelező anyag. Még becsukott szemmel is magam előtt látom a nyitójelenetet, amikor Villám McQueen, a kissé nagyképű versenyautó egy futam előtti utolsó pillanatban „Én, a sebesség” kezdetű monológjával erősen önszuggesztí­v állapotba kerülve készül a nagy összecsapásra. A sebesség lehet öncél egy versenyen, de nem lehet az a közutakon. Erről szól az alábbi cikk.

Valaki egy irányonként egy-egy forgalmi sávos úon halad öreg, kissé leharcolt személygépkocsijával. Nyár közepén járunk, nappal van, az idő jó, süt a nap, felhőtlen az ég. A forgalmi sávok kb. 3,1 méter szélesek. Az adott úszakaszon a megengedett legmagasabb sebesség 50 km/h. A személygépkocsi előtt halad egy autóbusz, amely kb. 18 méter hosszú és 2,5 méter széles. Az autóbusz 50‒60 km/h-s sebességgel megy. A személygépkocsi vezetőjének valamiért roppant sürgős dolga van – egyébként mindig ebből lesz a gond –, és úgy dönt, hogy megelőzi az autóbuszt.

 

Sokan értetlenkednek, amikor azt mondom nekik, hogy a megengedett sebességnél (legyen szó akármekkora értékről, lakott területről vagy autópályáról) gyorsabban akkor sem lehet menni, ha az ember előzést hajt végre. Én pedig azt nem értem, hogy mi ebben a különös. A KRESZ nem fűz kommentárt a sebességkorlátokról szóló rendelkezésekhez, nem köti ezeket feltételekhez, és legfőképpen nem enged mérlegelést ezekkel a szabályokkal összefüggésben. Annyival lehet menni, és punktum. Teljesen logikus mindez, ha azt nézzük, hogy a sebességkorlátozásoknak úgy általában mi a rendeltetése: a lehetőségekhez képest csökkenteni a sebességből fakadó veszélyt.

 

Emberünk azonban nem bí­r magával, és óvatosan kikukucskál az autóbusz mögül, hogy lássa: mehet, vagy nem mehet. Azt látja, hogy szemből két motoros is érkezik. Úgy véli azonban, hogy a két motoros még olyan távolságra van tőle, hogy az előzés végrehajtásával nem lehet gond, kb. 60‒70 km/h-s sebességgel bele is kezd abba. Valahol az autóbusz közepénél tarthat, amikor átvillan az agyán, hogy ez í­gy nem lesz jó, nem lesz elég ideje és helye visszatérni a menetirány szerinti jobb oldalra. A baleset elhárí­tása érdekében ekkor az az ötlete támad, hogy a menetirány szerinti baloldalon maradva igyekszik olyannyira balra húzódni, amely szerinte elegendő lehet a két motorosnak ahhoz, hogy az ő autója és az autóbusz között elhaladjanak. Az autóbusz vezetője – aki ugyebár akaratán kí­vül lesz az események részese ‒ rémülten észleli, hogy a járműve mellett mi zajlik, és hogy a motorosok nagy tempóban közelednek, egyikük járműve már – nyilván az észlelés hatására megkezdett elhárí­tás következtében – megingott. Ekkor az egyébként utasokkal zsúfolt autóbusszal elkezd félrehúzódni, és ennek következtében gyakorlatilag teljes szélességében az úpadkára kerül. Ha a buszos nem kezd ebbe az elhárí­tó manőverbe, akkor az események még véresebb irányba fordulnának, mint egyébként. Az autó és a változatlan helyzetben továbbközlekedő autóbusz között fennmaradó távolság ugyanis nem lenne elegendő egy biztonságos elhaladáshoz egy motoros számára. Még akkor sem, ha a motorosok történetesen egy sziú indián nyugalmával vennék tudomásul a szemből egyenesen feléjük tartó autót, és nem kezdenének fékezni, elkormányozni, hanem úgy, ahogy az autós elképzeli, bevágódnának a két jármű közé. Erre ugyanis a feltételek változatlansága mellett maximum 1 méteres szélességű ú állna rendelkezésükre a két jármű között. Önök bevállalnák ugyanezt? Mindkét motoros elhárí­tásba kezd, de a sors már utolérte őket, egyikük a személygépkocsival, másikuk pedig az autóbusszal ütközik végül, és szó szerint rommá törik két motor és motoros. Arra, hogy hosszú orvosi kezelések után mindketten fel fognak még tudni állni, a helyszí­nelő rendőrök nem biztos, hogy nagy összegű fogadásokat tettek volna, károsodásaik maradandóak. És akkor most persze felmerül a kérdés: Hogyan lehetett volna ezt az egészet elkerülni? Amikor valaki előzésbe kezd, és megpróbálja felmérni az előzés feltételeit, értelemszerűen figyelembe kell vennie a szemből érkező sebességét. Ilyenkor – ha csak nem nyilvánvaló ennek ellenkezője – mindenki abból indul ki, hogy a szemből érkező nem jön 50-nél magasabb sebességgel. (Ezt nevezik bizalmi elvnek. Amí­g nem egyértelmű, hogy valaki szabályt szeg, addig joggal feltételezem, hogy a szabályokat ő is betartja. Vannak kivételek, de ezekkel most helyszűke miatt ne foglalkozzunk, mert az adott ügy szempontjából nincs jelentőségük.)  Aki azonban maga is szabályt szeg – mondja a közlekedési gyakorlat –, az nem bí­zhat mások szabályos közlekedésében. Márpedig autósunk biztosan szabályt szegett azzal, hogy az előzés végrehajtása érdekében gyorsabban haladt mint a megengedett. Az autós azonban nehéz helyzetben van, amikor egy egy nyomon haladó, és ráadásul szemből érkező jármű sebességét megpróbálja felmérni. Hogyan szúrhatná ki, hogy a motoros történetesen nem 50-nel, hanem 80-nal közeledik? A dolognak meglehetősen nagy jelentősége van, hiszen ha magasabb sebességgel érkezik a szemből haladó, akkor gyorsabban fog odaérni ugyanarra a pontra.

 

Nem akarom Önöket untatni az ilyen ügyek felderí­tésének nehézségeivel. Talán elég annyi, hogy valamely észlelés helyét, módját, és bármi mást, amely nem hagy nyomot egy ilyen folyamatban, utólag nagyon nehéz rekonstruálni. Ami nagyjából biztos ‒ mert műszaki szakértői módszerekkel számí­tható –, az a járművek ütközési sebessége. Ennyivel ment minimálisan mindenki. Na de mennyivel volt magasabb ez a sebesség akkor, amikor a veszélyhelyzet létrejött, és az érintett fékezni kezdett? Ez fontos, de nehezen felderí­thető körülmény. Azért fontos, mert a fékezés nyilvánvalóan felemésztett valamekkora sebességet az eredeti sebességből, ami ily módon szükségszerűen magasabb volt, mint az ütközéskori tempó. Tegyük fel, hogy ez a két motoros együtt van, mondjuk egy baráti kirándulásról tartanak hazafelé, és meg akarják mutatni egymásnak, hogy a két motor mire képes. Képzeljük el, hogy ez a két ember bevállal 90-es tempót is, mert a sebesség mámorának nehéz ellenállni. Aki szemből jön, és előzni akar, garantáltan nem fogja észlelni az általa feltételezett 50-es és a tényleges sebesség közötti különbséget, legfeljebb akkor, ha hosszasan figyeli meg a motorok mozgását. Egy előzés során van erre idő?