2010. január

“Megemlí­tette, egy héttel azelőtt ment itt Troy Corserrel, aki szerinte nem sokkal volt gyorsabb, ha egyáltalán az volt.”

A szeptember elsején elhunyt Rosivall ígoston nem csak munkatársunk, hanem barátunk is volt. Egy időben ő segí­tett a pályateszteknél, amikor egy-egy sportmotorból vagy -gumiból a maximumot kellett kihozni. Emellett másfél éven keresztül í­rta naplóját, ami a sportrovat végén kapott egy oldalt a Motorrevüben.
Úgy gondoljuk, ígoston magatartásával és mentalitásával különleges és követendő példa a magyar motorsport számára, ezért a következő hetekben itt, online is közöljük személyes beszámolóit, ezzel adózva emlékének.

A korábban megjelent naplóbejegyzések itt olvashatók.

Mikor utoljára í­rtam, még Angliában voltam, és csak remélni tudtam, hogy hazajutok addig, amí­g a novemberi szám megjelenik. Ezt sikerült összehoznom, de túl sok időt nem töltöttem otthon, mert ki kellett jönnöm Portugáliába, az új BMW S 1000 RR tesztjére. Örültem neki nagyon. Már a tv-ben láttam, ez álmaim pályája, de élőben minden képzeletemet felülmúlta. Hatalmas élmény volt rajta menni. Akármivel az lett volna, de egy versenymotorral mindig nagyobb élvezet, és az új BMW esetében – azt leszámí­tva, hogy a másik irányba kellett váltanom, mint szoktam – nem sok minden emlékeztetett arra, hogy egy utcai motoron ülök. Onnantól, hogy elindultam, eszembe sem jutott, milyen szép, mennyibe kerül, csak ki akartam hozni belőle a tudásomnak megfelelő maximumot.
Az elején instruktorok mögött kellett mennünk, de mind komoly versenyzők voltak, úgyhogy nem volt nehéz őket rávenni egy kis kergetőzésre. Ez elég izgalmas volt, mert éppen csak elállt az eső, és a motorok száraz gumival voltak felszerelve.

galéria Rosivall ígoston

A korábbi német bajnok, Gerhard Lindner vezette fel a csoportom, aki egyébként versenyzőként részt vett a motor fejlesztésében. Elvileg meg kellett volna várnunk a többieket, de három kör után megunta a várakozást, és elkezdtünk gyorsan menni. Ez nagyon tetszett.

A másik instruktor az ex-GP500-menő, Jürgen Fuchs volt. Mikor megálltunk, szóltam neki, hogy a kipörgésgátló nem működött. Erre ő hosszas magyarázásba kezdett, hogyan kéne menni ilyen körülmények között, mert azt hitte, csak okoskodom. Én illedelmesen végig akartam hallgatni, mert olyan átéléssel és élvezettel beszélt, ezen kí­vül nagyon okos dolgokat mondott, de egy másik tesztelő mellém lépett, és azt mondta neki, „Tudja ő, miről van szó, nem normális módon motorozik esőben, ment az Endurance-vb-n is”. Erre Jürgen azonnal fölajánlotta, mehetünk együtt, csak ketten, ha akarok. Nem kellett kétszer mondania. Azt még megkérdeztem, melyik programot használjam, mivel más motoroknál azt tapasztaltam, hogy pályán, esőben is a legerősebb a jó, de azt mondta, hagyjam í­gy a leggyengébben. Nem értettem, miért, de nem foglalkoztam vele, mert már el is indultunk. Fuchs az elején még nézegetett hátra, aztán már nem nagyon. Egyre keményebben ment, és a végén már a határokat feszegettük. Egy-két kanyarban éreztem csak, hogy még gyorsabban mennék, de nem volt már sok benne. A kigyorsí­tások végén és az egyenesekben viszont szükségem lett volna a több erőre. Jürgen szerintem nem „eső” fokozatban volt, mert az utolsó kanyarból kifelé mindig ráestem, aztán az egyenesben lemaradtam, de mire rászántam magam, hogy átkapcsoljam, leintettek minket. Megálltunk, és teljesen kész volt. Nem hitte el, hogy simán követtem. Azt mondta, utálja, amikor a „Stoner-generáció” elektronikákat kap a segge alá, aztán nevetett. Mondtam, hogy ha rajtam múlna, kikapcsolnék mindent, úgy lennék a leggyorsabb, és Stoner azért fiatalabb, mint én. Aztán elkezdtünk beszélgetni a motorról, mert panaszkodtam, hogy í­gy nem volt elég erős. Mialatt magyarázta, miért hagyjam í­gy, végig bólogattam, de aztán, végiggondoltam a dolgot, és amikor azt hittem, nem figyel senki, átkapcsoltam „Slick”, azaz verseny üzemmódba. Éreztem, hogy valaki közeledik. Mire hátrafordultam, Jürgen ott állt vigyorgó fejjel mögöttem, és látni akarta, milyen fokozatban van a motorom. Hogy honnan került elő, nem tudom, de nagy nevetés tört ki körülöttem. Mikor meglátta a beállí­tásomat, csóválta a fejét, és visszaállí­totta a második leggyengébb, azaz „Sport” fokozatba. A pálya még mindig teli volt nedves foltokkal és pocsolyákkal, de ez a program akkor sem volt elég agresszí­v.

galéria Rosivall ígoston

 

Az utolsó menet előtt azt mondta, lehet, hogy bent találkozunk, de mivel nem várt meg, bementem egyedül. Mikor kijöttem, büszkén meséltem neki, hogy végre „Slick” fokozatban milyen állatságokat csináltam, hogy kemény tesztnek vethessem alá az elektronikát, mire azt mondta, őrült vagyok, és látta, mert jött mögöttem néhány kört. Végül feltartották, és utána nem volt értelme, hogy tovább kövessen. A vacsoránál még szóba került a dolog, és azt mondta, néha fogta a fejét, de ettől függetlenül meg volt döbbenve, mennyire okosan mentem gyorsan, mert az a tapasztalata, hogy a mai fiatalok agresszí­van mennek, de bután. Azt is megemlí­tette, egy héttel azelőtt ment itt Troy Corserrel, aki szerinte nem sokkal volt gyorsabb, ha egyáltalán az volt. Ez számomra elég hülyén hangzott, mert mindegyikük jobban ismeri a motort és a pályát is, mint én, ráadásul Corser esetében egy aktí­v versenyzőről beszélünk, aki kétszeres Superbike-világbajnok. Persze az, hogy utcai motorral egy teszten ki hogy megy, semmit nem jelent. Ezért szeretném végre kipróbálni magam egy komoly versenysorozatban egy komoly csapattal.

A szeptember elsején elhunyt Rosivall ígoston nem csak munkatársunk, hanem barátunk is volt. Egy időben ő segí­tett a pályateszteknél, amikor egy-egy sportmotorból vagy -gumiból a maximumot kellett kihozni. Emellett másfél éven keresztül í­rta naplóját, ami a sportrovat végén kapott egy oldalt a Motorrevüben.
Úgy gondoljuk, ígoston magatartásával és mentalitásával különleges és követendő példa a magyar motorsport számára, ezért a következő hetekben itt, online is közöljük személyes beszámolóit, ezzel adózva emlékének.

Mikor utoljára í­rtam, még Angliában voltam, és csak remélni tudtam, hogy hazajutok addig, amí­g a novemberi szám megjelenik. Ezt sikerült összehoznom, de túl sok időt nem töltöttem otthon, mert ki kellett jönnöm Portugáliába, az új BMW S 1000 RR tesztjére. Örültem neki nagyon. Már a tv-ben láttam, ez álmaim pályája, de élőben minden képzeletemet felülmúlta. Hatalmas élmény volt rajta menni. Akármivel az lett volna, de egy versenymotorral mindig nagyobb élvezet, és az új BMW esetében – azt leszámí­tva, hogy a másik irányba kellett váltanom, mint szoktam – nem sok minden emlékeztetett arra, hogy egy utcai motoron ülök. Onnantól, hogy elindultam, eszembe sem jutott, milyen szép, mennyibe kerül, csak ki akartam hozni belőle a tudásomnak megfelelő maximumot.
Az elején instruktorok mögött kellett mennünk, de mind komoly versenyzők voltak, úgyhogy nem volt nehéz őket rávenni egy kis kergetőzésre. Ez elég izgalmas volt, mert éppen csak elállt az eső, és a motorok száraz gumival voltak felszerelve.

A korábbi német bajnok, Gerhard Lindner vezette fel a csoportom, aki egyébként versenyzőként részt vett a motor fejlesztésében. Elvileg meg kellett volna várnunk a többieket, de három kör után megunta a várakozást, és elkezdtünk gyorsan menni. Ez nagyon tetszett.

A másik instruktor az ex-GP500-menő, Jürgen Fuchs volt. Mikor megálltunk, szóltam neki, hogy a kipörgésgátló nem működött. Erre ő hosszas magyarázásba kezdett, hogyan kéne menni ilyen körülmények között, mert azt hitte, csak okoskodom. Én illedelmesen végig akartam hallgatni, mert olyan átéléssel és élvezettel beszélt, ezen kí­vül nagyon okos dolgokat mondott, de egy másik tesztelő mellém lépett, és azt mondta neki, „Tudja ő, miről van szó, nem normális módon motorozik esőben, ment az Endurance-vb-n is”. Erre Jürgen azonnal fölajánlotta, mehetünk együtt, csak ketten, ha akarok. Nem kellett kétszer mondania. Azt még megkérdeztem, melyik programot használjam, mivel más motoroknál azt tapasztaltam, hogy pályán, esőben is a legerősebb a jó, de azt mondta, hagyjam í­gy a leggyengébben. Nem értettem, miért, de nem foglalkoztam vele, mert már el is indultunk. Fuchs az elején még nézegetett hátra, aztán már nem nagyon. Egyre keményebben ment, és a végén már a határokat feszegettük. Egy-két kanyarban éreztem csak, hogy még gyorsabban mennék, de nem volt már sok benne. A kigyorsí­tások végén és az egyenesekben viszont szükségem lett volna a több erőre. Jürgen szerintem nem „eső” fokozatban volt, mert az utolsó kanyarból kifelé mindig ráestem, aztán az egyenesben lemaradtam, de mire rászántam magam, hogy átkapcsoljam, leintettek minket. Megálltunk, és teljesen kész volt. Nem hitte el, hogy simán követtem. Azt mondta, utálja, amikor a „Stoner-generáció” elektronikákat kap a segge alá, aztán nevetett. Mondtam, hogy ha rajtam múlna, kikapcsolnék mindent, úgy lennék a leggyorsabb, és Stoner azért fiatalabb, mint én. Aztán elkezdtünk beszélgetni a motorról, mert panaszkodtam, hogy í­gy nem volt elég erős. Mialatt magyarázta, miért hagyjam í­gy, végig bólogattam, de aztán, végiggondoltam a dolgot, és amikor azt hittem, nem figyel senki, átkapcsoltam „Slick”, azaz verseny üzemmódba. Éreztem, hogy valaki közeledik. Mire hátrafordultam, Jürgen ott állt vigyorgó fejjel mögöttem, és látni akarta, milyen fokozatban van a motorom. Hogy honnan került elő, nem tudom, de nagy nevetés tört ki körülöttem. Mikor meglátta a beállí­tásomat, csóválta a fejét, és visszaállí­totta a második leggyengébb, azaz „Sport” fokozatba. A pálya még mindig teli volt nedves foltokkal és pocsolyákkal, de ez a program akkor sem volt elég agresszí­v.

Az utolsó menet előtt azt mondta, lehet, hogy bent találkozunk, de mivel nem várt meg, bementem egyedül. Mikor kijöttem, büszkén meséltem neki, hogy végre „Slick” fokozatban milyen állatságokat csináltam, hogy kemény tesztnek vethessem alá az elektronikát, mire azt mondta, őrült vagyok, és látta, mert jött mögöttem néhány kört. Végül feltartották, és utána nem volt értelme, hogy tovább kövessen. A vacsoránál még szóba került a dolog, és azt mondta, néha fogta a fejét, de ettől függetlenül meg volt döbbenve, mennyire okosan mentem gyorsan, mert az a tapasztalata, hogy a mai fiatalok agresszí­van mennek, de bután. Azt is megemlí­tette, egy héttel azelőtt ment itt Troy Corserrel, aki szerinte nem sokkal volt gyorsabb, ha egyáltalán az volt. Ez számomra elég hülyén hangzott, mert mindegyikük jobban ismeri a motort és a pályát is, mint én, ráadásul Corser esetében egy aktí­v versenyzőről beszélünk, aki kétszeres Superbike-világbajnok. Persze az, hogy utcai motorral egy teszten ki hogy megy, semmit nem jelent. Ezért szeretném végre kipróbálni magam egy komoly versenysorozatban egy komoly csapattal.