2 KERÉK, 4 NAP, 5 íLLAM

Néha akkor történnek meg dolgok, amikor a legkevésbé számí­tunk rájuk. így találtam magam elég váratlanul, életemben először Amerikában.

Munkám kapcsán lehetőséget kaptam, hogy ellátogassak Virginiába, de gondoltam, körülnézhetnék néhány másik államban is. Amint meglett a repülőjegyem, már foglaltam is online a motort. Egy 600-as japán chopper és a legolcsóbb Harley‒Davidson közt csak egy kis összeg volt a különbség, ezért az „Amerikában Harley dukál” felkiáltással befoglaltam a 883-as Sportstert. Kétnapnyi gyalogos turistáskodás után hétfőn reggel átrobogtam a motorkölcsönzőbe. Miután elintéztük a papí­rmunkát, kiderült, hogy leadhatom a bőröndömet megőrzésre. Régóta törtem a fejem, hová tehetném a csomagomat a motorozás alatt, hisz a fővárosban nem igazán vannak csomagmegőrzők a 2001-es sajnálatos események óta. Nagy nehezen még egy zárt sisakot is sikerült találnom (jól jellemzi az arányt, hogy kb. húsz nyitott sisakra jutott négy zárt).  Mivel ez volt az első Harley, amin valaha ültem, a kölcsönzős javaslatára tettem pár kört a parkolóban. Az üléspozí­ció volt az első dolog, amivel meg kellett barátkoznom, mert eléggé eltért az általam eddig vezetett túra- és krosszmotoroktól. De a motor kezes volt, vidáman, mosolyogva motoroztam a hí­res 66-os ú egy rövid szakaszán, a Mother of the roadson.

Indiánok között ‒ Csillagnéző meséi
Virginiában két indián rezervátum is létezik. Mivel a Pamunkey törzs rezervátumáról találtam több információt a neten, úgy döntöttem hát, hogy ezt látogatom meg. Kis csalódásomra, a rezervátum területén ugyanolyan farmok és házak közt motoroztam, mint az állam többi részében. Ahogy követtem az úmutató táblákat, észrevettem egy nagy házat, amelynek a kertjében néhány nagyon csúnya, feltűnő wigwam volt. Kicsit megijedtem, hogy a múzeum is ilyen műanyag í­zű lesz. Végre megtaláltam a múzeumot és egy középkorú nőt, éppen gyöngyöt fűzött. Stargazernek (avagy Csillagnézőnek) hí­vták és rengeteget mesélt a törzséről. Hogy felmenőik több mint tí­zezer éve ezen a területen laknak, és ők az egyike azon kevés törzsnek, akik még az angolokkal, a 17. század során kötött megállapodás alapján birtokolják földjüket. Mesélt arról, hogy az amerikai polgárháború után, amelyben a Pamunkey-k a győztes északiakat segí­tették, voltak olyan fehér politikusok, akik próbálták meghamisí­tani a történelmet, és azt terjesztették, hogy az indiánok a déliek mellé álltak. Olyan időszak is volt, amikor bürokratikus úon próbálták eltüntetni őket, és a születési bizonyí­tványba a rasszhoz csak azt lehet beí­rni, hogy fehér, fekete vagy mulatt, de nem volt kategória az őslakosokra. Beszélt a mai napig fennálló diszkriminációról és a törzs önkormányzati rendszeréről. Szóba kerültek a wigwamok is, amiket odafelé láttam és kiderült, egy fehér ember házánál vannak, és ugyan a törzs már többször is kérte, távolí­tsa el ezeket, mivel egyáltalán nem illenek oda, továbbá a Pamunkey-k sosem laktak wigwamokban, azonban a tulajdonos nem hajlandó lebontani őket. Nagyon tetszett, ahogy Stargazer kalauzolt a kiállí­táson, megmutatta, hogy az idők során hogyan változott a törzs eszközhasználata, miként fejlődött a kunyhóépí­tési technikája, ami fontos volt, mivel errefelé a négy évszak miatt a lakóhelynek különféle hőmérsékletben kell védelmet nyújtania. Egyszer csak rájöttem, hogy hallottam én már erről a törzsről, ugyanis Pocahontas a Pamunkey törzsfőnök, Powhatan lánya volt. Ez a pár óra, amit ott töltöttem, nagyon érdekes és tanulságos volt, főleg Stargazer miatt, aki a látogatásom végén öleléssel búcsúzott.

Ezután az utam Maryland államon vitt át. Egyszer csak leszakadt az ég és a látótávolság 5 méter alá csökkent. Mire átértem Pennsylvaniába, elállt az eső, és én boldogan álltam meg ebédelni egy klasszikus dinerben. Ugyan ez már a második látogatásom volt egy ilyen étteremben, de mivel majdnem minden amerikai filmben van jelenet, ami egy dinerben játszódik, még mindig kiült az arcomra az idült mosoly, amit látva a pincérnő valószí­nűleg felsóhajtott magában: „na, már megint egy turista.”

A kis szemtanú ‒ az amisok földjén
A remek steak és rengeteg kávé után folytattam utamat Lancaster felé. Lancaster az amisország központja, és már régóta kí­váncsi voltam rájuk, a hagyományaikra, életükre. Az amisok egy konzervatí­v keresztény közösség, amely az 1700-as években menekült el Európából az üldöztetések elől. A mai napig egyszerű életet élnek, kerülve a modern élet ví­vmányait, beleértve a gombokat vagy akár a biciklit, a férfiak pedig szakállat viselnek, de a bajuszt szigorúan leborotválják. Másnap reggel egy múzeumból indult a túra, de előtte belefutottam egy fura dologba, amivel később is többször találkoztam. Miután leparkoltam a motort, megkérdeztem a múzeum egyik dolgozóját, hogy lepakolhatnám-e valahol a dzsekimet, a sisakot, a kesztyűt és a térdvédőket. Az illető meglepetten végigmért, majd mondta, hogy persze, de szeretné megkérdezni, hogy amúgy minden európai ennyire felöltözik-e motorozáshoz. A több mint egy hét alatt, amióta az íllamokban voltam, talán ha két olyan motorost láttam, akinek volt védőfelszerelése, a legtöbben rövid pólóban, rövidnadrágban, kesztyű nélkül motoroztak, a sisakról nem is szólva. Igaz, több államban nem kötelező a sisak viselése. Miután lepakoltam a motoros cuccot, egy másfél órás minibuszos túrát tettünk az amisok farmjai közt, miközben a sofőrtől, aki egyben az idegenvezető is volt, sokat tudtunk meg a helyiek életmódjukról. Érdekes volt, hogy az amisok, a mennoniták és az úgynevezett angolok (vagyis akik se nem amisok, se nem mennoniták) vegyesen laknak, nem egymástól elkülönült lakóközösségekben.

Az amisok gyalog, lovas kocsin vagy rolleren járnak be a városba (a kerékpár tilos, de a görkorcsolya megengedett a gyerekeknek), ugyanazokban a boltokban vásárolnak, mint bárki más, emiatt a környékbeli nagyobb boltoknál lovaskocsi-parkolókat is kialakí­tottak nekik. A bevételük főleg a földjükön termesztett növények, illetve a belőlük készí­tett lekvárok eladásából, pokróc készí­téséből, valamint abból származik, hogy épí­tkezéseken dolgoznak. Néhány család azonban egészen különös módon jut keresethez. Vannak, akik tevéket tartanak, és ezek tejét adják el a világ számos országába, mivel a tevetejet laktózérzékenyek is fogyaszthatják és állí­tólag a rák megelőzésében is szerepet játszik. Több mint 100 dollárba kerül egy literje, ezért a család tizenpár tevéje napi több ezer dollár jövedelmet termel. Az áramot nem köthetik be a házaikba, ennek ellenére elemeket és gázt azért használnak. Az is érdekes, hogy 18 éves koruk körül a fiataloknak engedélyeznek egy év „szabadságot”, amikor kimehetnek a világba és eldönthetik, hogy vissza akarnak-e térni amis életmódot folytatni, vagy sem. 80%-uk visszatér, a maradék 20% nagy része pedig átmegy a mennonitákhoz, akik kicsit engedékenyebbek és modernebbek. Engedélyezik a gombokat és egyszerű mintákat a ruhán, és náluk tovább lehet tanulni a közép- és felsőoktatásban.

Az amis gyerekek 14 éves korig járnak csak iskolába, mert az a felfogás, hogy ahhoz a munkához, amit majd végezni fognak, ennyi bőven elég. Nemcsak a latin betűket tanulják meg, hanem a gót betűket is, lévén az angol mellett ónémet nyelven í­rnak és beszélnek is a mai napig. Lanchester után keletre vettem az irányt, és megérkeztem New Jersey államba, ahol annyira megtetszett a Delaware folyó fölötti hí­d, hogy többször is átmotoroztam rajta. Másnap dél felé indultam el a Delmarwa félszigeten, aminek keleti oldala még Delaware államhoz, a nyugati pedig Marylandhez tartozik. A táj nem volt túl izgalmas, sok ipari központ mellett mentem el. Doverben álltam meg ebédelni és megnézni a Dover Speedway előtti óriási robotszerűséget, ami egy kocsit tart a feje fölé. A város után nem sokkal nyugat felé folytattam az utam, és végül a Chesapeake-öblöt szeltem át a majdnem 7 kilométer hosszú dupla hí­don, azután némi kavargás után megérkeztem az aznapi szállásomra, a nem túl szép Annapolis városkába.

Eljött hát az utolsó napom, í­gy szomorkásan visszavezettem Washingtonba, még elhaladtam a Jefferson-emlékmű mellett, megnéztem a Washington-emlékmű mindenhonnan látható obeliszkjét, megkerültem a Pentagont és megtankoltam, mielőtt visszaértem a motorkölcsönzőhöz. A tankolás is érdekesen zajlik az USA-ban, ugyanis előtte az ember megbecsüli, mennyibe fog kerülni a benzin, kifizeti a kasszánál és utána tud csak ténylegesen tankolni. Ha kevesebbe került az üzemanyag, vissza kell menni a kasszához, ahol kezébe nyomják a visszajárót. Végül ugyan fájó szí­vvel le kellett adnom a motort, de az élményektől gazdagon, elégedetten indultam el a reptérre.